Kórkép és gyógyír
Jól illusztrálja a helyzet fenntarthatatlanságát, hogy az érvényben levő szabályok, valamint a 2007-re és 2009-re törvényben elfogadott 1-1 százalékpontos nyugdíjjárulék-mérséklés eredőjeként a nyugdíjrendszer által generált jövőbeli államadósság a GDP 2,4-szeresét, azaz 55 ezer milliárd forintot tesz ki – derül ki a CEMI tanácsadó cég szakértőinek tanulmányából. A kilenc évvel ezelőtti reform jó ideig kezelhetővé tette (volna) a folyamatokat, számítások szerint például 2034-ig a két pillér öszszességében többlettel zárt volna. Ám az azóta végrehajtott 4,5 százalékpontos járulékcsökkentés és a 13. havi járadék bevezetése felborította a rendszert, és tavaly már 187 milliárd forintra rúgott a tényleges deficit. Tovább feszíti a finanszírozást a svájci indexálás (amikor az éves nyugdíjnövelés üteme a nettó reálbér-dinamika és az infláció összegének felével egyenlő).
A problémák másik oka a nemzetközi összevetésben kedvezőtlen munkapiaci helyzet. A fejlett államokat tömörítő OECD 2000-es felmérése szerint az országok túlnyomó többségében mind a férfiak, mind a nők 40 évnél többet töltenek átlagosan munkában. Ezzel szemben Magyarország a legrosszabb mutatókkal „büszkélkedhet”: a férfiak esetében 35,4, a nőknél pedig 32,8 év az adat. Előbbiek életútjuk 52, míg utóbbiak 43 százalékát töltik munkás években, amely 5-7 százalékponttal elmarad az OECD-átlagtól. Nemcsak hogy későn lépünk munkába, hanem az onnan való kilépési kor a férfiaknál a legalacsonyabb, a nőknél pedig a második legalacsonyabb. Ezek következménye, hogy a szolgálati évek tekintetében is jelentős elmaradásban vagyunk: az öregségi és rokkantnyugdíjasok átlagosan 30 év szolgálati időt tudnak felmutatni. (Jelenleg 40 év szolgálati idő kell a teljes öregségi nyugdíjhoz.)
Kirívóan magas a rokkantnyugdíjasok száma és hányada az összes nyugdíjasrétegben és az újonnan nyugdíjba menők között egyaránt. Csak egy példa: az új megállapítású rokkantnyugdíjak aránya az új saját jogú járadékban részesülők csoportján belül 1998 óta 50 százalék körül alakul, tavalyelőtt 40 százalék volt. A szakemberek szerint ma már nem indokolt fenntartani ezen kényszermenekülési pálya igénybevételi lehetőségeit, hiszen azt alapvetően a rendszerváltás utáni tömeges munkahelyvesztés enyhítésére találták ki.
Igen kényes téma a politikusok számára a nyugdíjkorhatár emelése. Az ellene harcolók azzal védekeznek, hogy a hazánkban a születéskor várható életkor elmarad a nyugat-európai államokra jellemzőtől. Ez ugyan igaz, ám egy lényeges szempontot nélkülöz az érvelés: Magyarországon a nyugdíjkorhatárnál várható életkor megfelel az európai átlagnak. Vagyis aki itthon a normál esetben vonul nyugdíjba (jelenleg a férfiaknál 62 év a korhatár, a nőknél 60, ám utóbbiaknál 2009-re elérjük a 62 évet), utána várhatóan ugyanannyi évet él majd, mint a 65 esztendős, a korhatár betöltésekor nyugdíjba menő uniós kortársa – hívja fel a figyelmet a CEMI tanulmánya. Ráadásul az EU számos országa arra kényszerül, hogy tovább emelje a határt, ez indokolja, hogy idehaza hasonló lépésre szánják el magukat a döntéshozók. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a magyar nyugdíjkorhatár növelését a születéskor várható élettartam emelkedése is lehetővé teszi: a mostani 72,5 évről 2050-ig 80-ra növekedhet a várható élettartam.
Figyelemre méltó jelenség, hogy hazánkban a tényleges (effektív) nyugdíjba vonulási életkor alacsonyabb a nyugdíjkorhatárnál. A férfiak esetében gyakorlatilag öt éve változatlanul 60 év közvetlen közelében alakul az effektív nyugdíjba vonulási életkor, két évvel elmaradva a korhatártól. A nőknél 56 és 58,6 év között ingadozott 2000 és 2004 között a tényleges nyugdíjba lépési kor, a korhatár pedig – mint említettük – 60 év. Ma a 2,46 millió saját jogú nyugdíjas közül 650 ezren vannak korhatár alatti nyugdíjban, vagyis minden negyedik használta ki ezt a lehetőséget.
Nincs még vége azoknak a tényezőknek, amelyek a mostani rendszer megváltoztatásának szükségességét támasztják alá. Nem a jelenleg már nyugdíjban lévők járadéka jelenti a problémát: az átlagellátás a nettó átlagbér 60 százaléka körül van, ez beleillik a nemzetközi trendbe. Ezzel szemben a kiígért nyugdíjak szintje rendkívül magas (részben persze a 13. havi nyugdíjnak), és ez fenntarthatatlan. Az EU-ban a teoretikus nettó helyettesítési ráta (vagyis a nettó nyugdíj aránya a nyugdíjba menetelt megelőző bérekhez viszonyítva abban az esetben, ha 65 éves kortól részesül ellátásban a 40 éves munkaviszonnyal rendelkező egyén) átlagosan 70-80 százalék, az egyes uniós államokban pedig 40 és 100 százalék között alakul, hazánkban viszont 100-101 százalék. Ám ha a magyar tipikus esetre (62 évesen, 38 év szolgálati idővel nyugdíjba vonuló magánszemély) is kiszámoljuk ezt a mutatószámot, akkor 83 százalék adódik, tehát még így is a 25 tagú EU első negyedében, bőven az átlag felett maradunk.
A tanulmány készítői rámutatnak, hogy szelektíven kell kezelni az egyes korcsoportokat. A kilencvenes évek közepén nyugdíjba vonulók járadéka kifejezetten alacsony, ezért itt az ellátás felzárkóztatása kívánatos.
A nyugdíjrendszer betegségére több elem együttesen jelentheti a gyógyírt. (Némelyiket a fentiekben ismertettünk, a teljes receptet a táblázat tartalmazza.) Ide kell sorolni egyebek mellett a svájci indexálás megszüntetését, és a nyugdíjemelést csak az inflációhoz kötni. A cikk elején említett szemponton kívül a szerzőknek a foglalkoztatás javítását célzó egyik javaslata is indokolja. A szakértők a felső személyi jövedelemadó-kulcs határának azonnali emelését sürgetik a mostani 1,55 millió forintról 3,4 millióra. Ez a nettó keresetek megugrásához vezetne, és ha a svájci indexálás fennmaradna a nyugdíjemelést tekintve, akkor ez egy jelentős járadékemelést indukálna a már most is kezelhetetlen rendszerben. BR
