Milyen lesz a forráselosztás?
Rendkívül nagy az érdeklődés a II. Nemzeti fejlesztési terv (II. NFT) iránt. Eddig több mint 70 írásos észrevételt, javaslatot küldtek be különböző intézmények, szervezetek és magánszemélyek a Nemzeti Fejlesztési Hivatalhoz. A vélemények sorából ezúttal Göndöcs Istvánnak, az Eco-Cortex Kft. ügyvezetőjének észrevételeit közöljük.
Az ügyvezető leszögezi, hogy a leírt program minden szavával egyetért, de zavarják azok az értelmezési lehetőségek, amelyek nem szerepelnek a tervben, de megkérdőjelezhetik számára a program értelmét: hogy ti. lesznek-e érdemben regionális programok és döntési kompetenciák, avagy a forráselosztás ezután is többségében központilag, az ágazati minisztériumok hatáskörében történik. Minden területfejlesztéssel foglalkozó vidéki számára az a kulcskérdés, hogy a kormányzás és a források elosztása mennyire lesz centralizált, illetve regionális – véli Göndöcs István.
Új információ számára, hogy a régiónkénti regionális operatív programok (rop) helyett egy rop (konvergencia regionális op) lesz, a valódi regionális ropok csak „álropok” lesznek. (Így „vették le” vidéken ezt a változást.) Kivétel a központi régió. Ezt a centrálisan regionális megoldást arculcsapásként élik meg mindazok, akik az év minden napját annak szentelik, hogy szűkebb (Budapesten kívüli) hazájuk felemelkedését elősegítsék. Mint írja: óriási szakmai platformon, mindenki számára hozzáférhető módon és lelkesedéssel készülnek a tényleges, alulról felfelé, valós információkra és meglévő erőforrásokra épített regionális operatív programok. Akik ezeket készítik, nem szívesen vetik magukat alá annak, hogy a regionalizmus látszatát kiszolgálják, miközben konzerválódnak a megszokott központosító módszerek – hangsúlyozza az Eco-Cortex Kft. ügyvezetője. Szerinte ezek nem csupán tartóssá teszik a területi különbségeket, hanem egyértelműen tovább is növelik. Emellett erősen megkérdőjelezhető a források hatékony felhasználása is. Álproblémának tartja többek közt a versenyképesség és a területi kiegyenlítés szembeállítását, hiszen a versenyképességet szolgáló forrásokat a fejletlenebb régiókban is el lehet hatékonyan költeni. Ezzel szemben a területi leszakadás feneketlen zsákként a szociális igények exponenciális növekedését eredményezi, tompítva a sikeres projektek hatását és rontva az ország pénzügyi egyensúlyát.
A 2004–2006-os félciklusban – amikor a rop csak a maradék forrásokra épült – kiderült, hogy igazából arra lett volna a legnagyobb társadalmi igény, amire a legkevesebb forrás jutott. És ebből (a helyi igények és lehetőségek ismeretének hiánya melletti központi roppályázat-előkészítésből) következett, hogy pl. az elmaradott térségeknek szóló A 21. század iskolája pályázatban olyan feltételeket szabtak (törzsvagyonhoz nem tartozó ingatlanfedezet biztosítása, ami náluk tudvalevőleg nincs), amelyek teljesítésére éppen az érintettek voltak ab ovo képtelenek. Olyannyira, hogy az irányító hatóságnak be kellett látnia e feltétel oktalanságát. Ugyanebből következett az Integrált helyi akciók ösztönzése program azon eredménye is, hogy a források nagyobb része nem az elmaradott régióknak, hanem a három legfejlettebbnek jutott.
Göndöcs István arra is felhívja a figyelmet, hogy a pályázati utófinanszírozást nem a pályázó önkormányzatok és intézmények, hanem a szállítók teljesítik. Példaként az Eco-Cortex esetét említi: „Cégem követelésállománya azonos a hitelállományéval, a követelések 90 százaléka közszférát képvisel. Nem engem támogatnak, én támogatom a közszférát.” Különösen élesen merül fel ez a kérdés azért, mert a következő ciklus pályázatai várhatóan nagyobbak lesznek, amelyekhez a kis- és középvállalkozások csak együttműködve tudnának csatlakozni. A versenyképességi pólusok szerepe Franciaországban eredetileg az volt, hogy a Párizs által képviselt, területi egyenlőtlenséghez vezető fejlődést ellensúlyozzák. „Szeretném megérteni, miért és kivel szemben kell Budapestet mint versenyképességi pólust támogatni?” – teszi fel a kérdést az Eco-Cortex ügyvezetője.
