Emelés: Kinek az érdeke a megváltozó gázárképzés? (Elemzés)

Kinek volt érdeke az importárbázisra való áttérés?
Korábban a gáznál úgynevezett kevert árképzés működött Magyarországon, mind a lakossági, mind pedig a nem lakossági felhasználás esetében. Ennek lényege, hogy az árakat részben a hazai kitermelésű földgáz önköltsége (+ a nyereség), részben az importbekerülési árak határozták meg. Természetesen a földgáz bekerülési költségei fölött kellett elismerni a szállítás, a tárolás, és a fogyasztóhoz való eljuttatás stb. ráfordításait is. Tekintettel arra, hogy a hazai kitermelésű földgáz önköltsége lényegesen – legalább egyharmaddal – alacsonyabb, mint az importgáz bekerülési ára, a magyar vállalatok a kalkulációikban alacsonyabb gázárakat vehettek figyelembe, mint európai versenytársaik. Ezt a gázárképzési rendszert az Európai Unió versenyjogi szempontból kifogásolta. Ugyanakkor tény, hogy a Mol Rt. már az 1990-es évek közepén szorgalmazta a kevert árképzési rendszer megszüntetését, és az egységes, mindenkire kiterjedő importárbázisra való áttérést. Érvelése szerint:– a hazai termelésű földgáz alulértékelt volt, noha használati értékét tekintve egyenértékű az importgázzal, – az intézkedésre a gázpiac liberalizációja és a tőzsde „felpezsdítése” miatt is szükség lenne.
Az importárbázisra való áttérés azonban logikailag azt jelentette, hogy az árszínvonal azonnal megemelkedik azzal az összeggel, amely a hazai kitermelésű földgáz önköltsége és az importár között van. Ennek mértéke mai áron kb. 100 milliárd forint. Ez a pénz azonban nem maradhat a kitermelő zsebében, mert azt a költségvetés bányajáradék formájában elvonja. Felmerül azonban a kérdés, hogy egy magánvállalatnak milyen érdeke fűződhetett a javaslat megvalósításához, ha egyébként mind a hazai kitermelés, mind az import költségeit elismerik az áraiban? Lehet, hogy a kitermelés mennyisége a saját érdekeknek megfelelően szabályozható, illetve, hogy az önköltség pontos öszszege nehezen ellenőrizhető, így a bányajáradék összege is érdemben befolyásolható? Ez egy védekezési mechanizmust jelentett az árhatóságok sokszor nem közgazdasági szempontok által vezérelt ármegállapításával szemben?
Az EU által versenyjogi szempontból kifogásolt árképzési rendszert azonban a Mol Rt. igényeinek megfelelően alakították át. A törvény szövege szerint „A belföldön kitermelt földgáz – árszabályozás szempontjából elismert – értékét a külpiaci árak figyelembevételével kell meghatározni”, tehát a lakossági és a nem lakossági fogyasztásnál egyaránt az importárbázisú árképzést vezették be. Történt ez annak ellenére, hogy az EU a lakosság esetében a kevert ár alkalmazását nem tiltja, illetve mindegy az uniónak, hogy a lakossági gázár az árkiegészítés vagy más alkalmazott technika miatt alacsonyabb a nem lakossági importárbázison képzett gázárnál.
Egy ilyen intézkedés inflációs és szociális szempontból egyaránt elfogadhatatlan lett volna. Hiszen csak azért árat emelni, hogy a hazai kitermelésű földgázra kivetett bányajáradék öszszegét valamilyen technikai megoldással visszajuttassák a fogyasztónak, értelmetlen mesterséges árindexnövelés. A csapdából úgy került ki a kormány, hogy a gázszámla bruttó összegéből levonatta az egyébként logikusan, alanyi jogon járó visszatérítést, amelyet ily módon már az árstatisztika is kezelni tudott.
(Egyébként nem tartom mindentől elrugaszkodott helyzetnek azt, ha Magyarországon a lakossági földgáz – a rendelkezésünkre álló olcsóbb forrás miatt – 20-30 százalékkal olcsóbb, mint a fejlettebb országokban, különösen akkor, ha a jövedelmek egyötödét teszik ki a németországi kereseteknek. Így a takarékosságra való ösztönzés még erősebb is, mint a fejlett országokban.)

Létezik-e támogatás a gázárakban?
A „visszatérítést” helytelenül támogatásnak nevezte el a kormány, feltehetően azért, hogy hónapról hónapra a számlákon a támogatás szó feltüntetésével szociális érzékenységéről biztosítsa a lakosságot, de amit később – egy megfelelőbb időpontban – mint „piacellenes intézményt” megszüntethet.
A föld méhében rejlő kincs azonban a magyar államé, tehát a népé, vagyis a lakosságé! Nem biztos, hogy ez a megállapítás kiállná egy jogi vizsgálat próbáját, mégsem lenne helyes az ebből származó bevételt más célokra felhasználni. (Ez nem áfabevétel, amelyet például a rendőrség fenntartására is lehet fordítani.) Az ebből származó haszon – megítélésem szerint – egyedül a lakosságot illeti meg, méghozzá „pántlikázottan”, ezért ezt támogatásnak elkeresztelni enyhén szólva nem etikus. Megszüntetése vagy csökkentése pedig egyenesen azt jelentené, hogy a lakosság támogatná a költségvetést, és nem fordítva, hiszen a kitermelőnek a bányajáradékot továbbra is be kellene fizetnie a költségvetésbe.
A kormányzati PR-henger már beindult, és arról próbálja a lakosságot meggyőzni, hogy „16 évvel a kapitalizmus bevezetése után az ártámogatás mennyire nem piackonform intézmény. A »támogatások« jelentős csökkentése – és persze majdani megszüntetése – csak a kormány körültekintő szociális intézkedése mellett megy végbe.”

Javaslat a lakossági gázárképzésre, a „támogatás” megszüntetésére
A Magyarországon felhasznált földgáz kb. egyharmada hazai kitermelésből, kétharmada importból származik. Az előbbi forrás biztosítja a lakossági fogyasztás mintegy kétharmadát, amelyet egyharmad részben az importból származó földgázzal kell pótolni. E körben tehát – az EU-szabályok szerint is – nyugodtan alkalmazni lehet a kevert árképzést. Ebben az esetben a lakossági fogyasztói ár két komponensből tevődik öszsze: kétharmad arányban a hazai kitermelésű földgáz költségéből (ideértve az indokolt nyereséget), egyharmad részben pedig a mindenkori importbeszerzési árból.
A földgáz nem lakossági felhasználása esetében teljes egészében a mindenkori importbekerülési árakat kell alkalmazni. E megoldás alapján mindenkinek minden költsége megtérül, és tisztességes nyereségre is szert tesz. Nincs bányajáradék, nem kell a lakosságot „támogatni”, és főleg bonyolultan – és természetéből adódóan igazságtalanul – „kompenzálni” sem. Ez persze hatalmi kérdés, hiszen le kell mondani a pénzbeszedés és -osztogatás élvezetéről.
Egyébként nem létezik olyan kompenzációs mechanizmus, amely igazságos lenne. Ilyen csak az íróasztalon van. Minden miniszterelnök arra vágyik, valaki tegyen le az asztalára a valóban rászorultakról egy (személyi és irányítószámmal ellátott) névsort. A fűtött uszodákra és más, esetleg ellenkező előjelű szélsőségekre való hivatkozás pedig demagógia, csak a politikusok ijesztgetésére és önös érdekek érvényesítésére alkalmas. Mivel tisztességes ellentételezés nincs, ezért szükségképpen lesznek, alul- és felülkompenzáltak. Mindez komoly társadalmi feszültségek kialakulását eredményezi.

Homályos kormányzati szándék
A javasolt rendszerben szó sincs tehát támogatásról, ezért annak csökkentése vagy megszüntetése, és így az ellentételezésre vonatkozó igény fel sem merülhet. Ha azonban a kormány úgy gondolná, hogy a lakosságtól kér a költségvetés számára támogatást, akkor azt kellene mondania, hogy „a neked járó viszszatérítést megvonom, de a bányajáradékra változatlanul én tartok igényt”. Ez így lenne becsületes. Ha pedig mégsem szeretné megszüntetni a beszedett bányajáradék összegének a lakosság részére történő visszaosztását, akkor ezt kell bejelentenie. E nélkül, most azt kell gondolnunk, hogy a kormány – a most bejelentett intézkedésen túl – a nyilatkozatok szerint háromféle címen tervez gázárat emelni:
1. a nem létező támogatás csökkentése, illetve „megvonása”,
2. a forgalmi adó felemelése
3. és a világpiaci árak emelkedése miatt.
Mint a fentiekből kitűnik, valóságos támogatás nincs, illetve az csak virtuális, ezért ezen a címen áremelés nem indokolt. A rendszerváltás óta a legnagyobb kárt talán az év eleji (összességében és éves szinten 270 milliárd forint kihatású) áfacsökkentés okozta. (Erről részletesen már a Magyar Nemzet március 30-i számában beszámoltam.) Ezt az intézkedést kell tehát visszavonni, nem pedig újabb áfaemelést javasolni, növelve ezzel az alapvető élelmiszerek, a víz- és csatorna-, valamint a távfűtési díjat, illetve a gázárat. Az importbeszerzési árak emelkedése miatt a gázáremelést azonban valóban végre kell hajtani, ideértve azt az esetet is, ha a bányajáradék öszszege már nem nyújtana fedezetet a lakossági gázárakra.
Egészen más típusú döntés lenne, ha nemzetbiztonsági, stratégiai okok miatt leállítanánk a hazai földgáz kitermelését. Ebben az esetben a teljes felhasználást importból kellene biztosítani. Természetesen a hazai kitermelés leállítása, az import növelése – még ha lehetséges is lenne – jelentős költségnövekedéssel járhatna. Egy ilyen típusú döntés azonban nem árképzési kérdés, jelentőségét tekintve azt messze meghaladja.