Megszorító csomag: Szó sincs méltányos kiigazításról
Előttünk van egy kiigazítási terv (vajon ezt is hívjuk majd „csomagnak”?), amiből végre sok minden kiderül. A kormányzat nem félt a súlyos népszerűségvesztéssel járó intézkedések meghozatalától, a költségvetés bevételi oldalán jelentős korrekció történik a következő másfél évben. A legjelentősebb lépés egyébként az, hogy a kormány dobja azt az ötéves adóprogramot, amelyről már a tavalyi megszavazása pillanatában világos volt, hogy végrehajthatatlan.
Most már csak azt nem értjük, ha mindehhez megvolt a bátorság, akkor a kisebb társadalmi áldozatokkal járó és a hosszú távú fenntarthatóságot sokkal inkább szolgáló reformokról miért esik egyre kevesebb szó. Természetesen egyrészt érthető, hogy az alaposabb kidolgozást igénylő lépésekről nincs annyi információnk. Ugyanakkor nemcsak azért tölthet el bennünket aggodalommal a konszolidáció szerkezete, mert a kormány által is bevallottan a bevételi oldal lesz a hangsúlyosabb, hanem azért is, mert az eddigi halvány jelek reformügyben nem árulkodnak túl nagy elszántságról. A közigazgatásban végrehajtandó centralizációs intézkedéseket leszámítva szemlátomást nem folyik komoly gondolkodás az állami feladatvállalás újraértelmezéséről, a gazdálkodás átláthatóvá tételéről, a nagy elosztórendszerek szerkezeti feszültségének enyhítéséről, az elavult intézményrendszer átalakításáról. Az pedig már most kiderült, hogy az adók esetében – ahol a legegyszerűbb lenne a reformértékű átalakítás, kezdve például az összes (nagyrészt teljesen méltánytalan és értelmetlen) adókedvezmény eltörlésével – az égvilágon semmi olyan nem történt, amitől korszerűbb, a közteherviseléshez közelebb álló rendszerünk lehetne.
Általában is igaz: hiába hirdeti a kormányzat, szó sincs méltányos kiigazításról. A középső áfakulcs emelése az alacsonyabb jövedelműeket érinti erőteljesebben, a hatósági áremelések a differenciálással együtt is várhatóan jobban húsba vágnak a szegényebbeknél. Nincs ebben egyébként semmi csoda, az állam sehol a világon nem igazán tud a gazdagokon spórolni, elvégre feladatai jó része amúgy is a szegényekhez kötődik.
A kiigazítás szerkezetét éppen ezért elsősorban más szempontból illetnénk kritikával. A bevételi oldali korrekcióban hangsúlyos szerepet kap a munkához kötődő közterhek emelése, és ez a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés szempontjából egészen biztosan nem optimális. A konszolidáció költsége igen magas lesz, éppen azért, mert hiányoznak belőle azok az elemek, amelyek a magasabb potenciális bővülési pályára állításhoz szükségesek. Nem véletlen, hogy még a kormányzat is úgy számol, hogy a következő időszakban három százalék alatt lesz a GDP-növekedés. Az amúgy is borzalmas állapotban lévő munkaerőpiacon pedig tovább szaporodnak az állástalanok. Pedig ha a kormányzat nem a „mindenhol egy kicsit” elvét követi, hanem bizonyos célzott, krónikus állapotban lévő területeken mutat fel nagyobb elszántságot, jóval enyhébb növekedési áldozattal számolhatott volna. Kedvezőtlen a kiigazítás hatása az inflációra is, ami azzal jár, hogy aligha várható a jegybank részéről lazítás a következő időszakban.
Természetesen a reálgazdasági hatások és a monetáris politika válaszreakciója attól is függ, hogy a kiigazítás mennyire lesz hiteles. Az első piaci reakciókat már ma is megismerhetjük, de igazából a következő hónapokban dől el, hogy az államot finanszírozó befektetők mennyire tartják elfogadhatónak a kiigazítást. Ezzel kapcsolatosan már most is komoly kétségek merülnek fel. A konszolidáció iránti „félszívű” viszonyt mutatja, hogy a kormány a költségvetés állapotáról szóló nagy színvallás ellenére két nagy erejű időzített bombát is hagyott a büdzsében. Az az érzésünk, hogy az állami vállalatok (MÁV, BKV) adósságainak átvállalása, illetve az autópálya-finanszírozás (az Eurostat előtt jó eséllyel elhasaló) módszerének megváltoztatása azért maradt el, hogy a bejelentett GDP-arányos deficit 10 százalék alatt maradhasson – ez pedig nem az elkötelezettség csalhatatlan jele.
Bár a társadalom jó része állítólag fel volt készülve a kiigazításra, bizonyára sokakat érintenek majd váratlanul az intézkedések. Pedig az, hogy lesz-e kiigazítás, nem most dőlt el. Ez már 2002-ben kiderült, amikor az akkori új kormányzat mérhetetlen önbizalmában és voluntarizmusában olyan programot hajtott végre, amely több százmilliárd forintos éves kiadási determinációt jelentett a költségvetésnek. A megszorítások sorsa pedig akkor pecsételődött meg végleg, amikor a következő két-három évben egy fél lépést sem tett a politika azért, hogy az állam működését hozzáigazítsa a 21. század elvárásaihoz.
Mondhatnák azt is persze, hogy a társadalmunk ilyen: magas adókkal is hajlandó finanszírozni a gazdaság erejéhez képest túlzottnak tűnő szociális ellátást. Az azonban nem megy ki a fejünkből, hogy vajon akkor is így döntött volna-e, ha mindazok, akiknek erkölcsi kötelességük lett volna, felhívják a figyelmét: nem a gazdasági csoda, hanem a jövő felélése ad fedezetet minderre. Mindenesetre a jövő elkezdődött.
