A kormányok gazdaságpolitikai válaszainak mértéke óriási eltéréseket mutat. Kína a 6 százalékának megfelelő összegű – nagyrészt az infrastruktúra fejlesztésére összpontosító – programot indított el, az amerikai kormány két évre szóló, 800 milliárd dolláros kiadási és adócsökkentési tervet hagyott jóvá. A Fed és a Bank of England nullához közeli szintre szállította le az irányadó, rövid lejáratú kamatok rátáját, emellett folyamatosan pénzt pumpálnak a gazdaságba.
A meglévő, nagy összegű banki tartalékok ellenére óriási hitelezhető összegek maradnak kihelyezés nélkül. Japánban – az „elvesztegetett évtized” idején – a központi bank többnyire államkötvényeket vásárolt. Ezzel szemben most a Fed másodlagos piacot szeretne teremteni a biztosítékokkal fedezett magánhitelek részére, ennek jegyében jelzáloggal fedezett, illetve fogyasztói vagy vállalati hitelköveteléseket vesz át államkötvények mellett. A Bank of England államkötvényeket vásárol, az EKB azonban továbbra is aggódik az miatt, ezért lassabban reagál.
Az amerikai kormány összesített kötelezettségvállalásainak értéke – a garanciák, a hitelek, a mentőakciók vagy a Fed valutacsere-ügyleteinek szavatolása révén – eléri a 10 000 milliárd dollárt. Az unióban az EKB helyett a tagállamok kormányai lépnek fel az adott funkcióban. A fiskális válasz – az adócsökkentések és a pénzköltés – mértéke térségenként eltér, szerepe valamelyest kisebb az adósságokkal szemben ellenérzéseket tápláló Európában, mint az USA-ban, illetve Kínában.
Az USA több és nagyobb összegű fiskális ösztönzésre sarkallja Európát, utóbbi ellentételként erősebb és globálisan összehangolt pénzügyi szabályozást követel Washingtontól. Ilyenkor önként adódik a kérdés, működőképes lesz-e a nulla kamatszint, a pénzügyi szektort érintő mentőakciók és a fiskális ösztönzők elegye. Ha nem, akkor mi mást lehetne tenni?
