Az utóbbi napokban a magyar közvélemény ismét a politikai változásokra figyel. A miniszterelnök lemondása, az új jelöltek kilétére, programjára, politikai, szakmai, társadalmi és nemzetközi támogatottságára vagy az új választásokra vonatkozó találgatások, különböző forgatókönyvek mintha háttérbe szorítanák a legfontosabbat: milyen gazdasági és társadalmi változásokra számíthatnak a magyarországi vállalatok és háztartások az idén? Mikor indul meg a kilábalás, mikor lesznek jobbak a vállalkozások jövedelmezőségi kilátásai, a lakosság életkörülményei, fogyasztási esélyei?
Egy biztos: a magyar gazdaságpolitika döntési szabadságfoka 2009 tavaszára lényegében nullára redukálódott. A 2002–06 közötti fiskális ámokfutás, majd a rossz szerkezetű kiigazítás – amely a munkát terhelő adók és ezzel párhuzamosan a kiadások csökkentése helyett döntően az adóbevételek növelésére összpontosított – aláaknázta a növekedést, tovább csökkentette az amúgy is alacsony szintű foglalkoztatást, miközben brutálisan magas kamatfelárat okozva devizában történő drámai eladósodásra ösztökélte a lakosságot.
Mindennek következtében most itt állunk egy roskadozó, belső erőforrásokból nem finanszírozható államháztartással, amely az egyre csökkenő számú foglalkoztatottra óriási adóterheket ró, az elvárt közszolgáltatási színvonalat ugyanakkor mind kevésbé, egyre alacsonyabb szinten képes csak biztosítani.
