A kormányok ismét szubvenciókhoz, megbízásokhoz, szabályozáshoz és tőkejuttatáshoz folyamodnak, hogy maguk választhassanak ki iparági nyerteseket és veszteseket.
A mostani hullámban iparpolitikát alkalmaznak olyan fejlett országokban, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, ahol sokáig ellenálltak a túlkapásoknak. Franciaországban hosszú időre visszatekintő hagyománya van a „nemzeti bajnokok” kinevelésének, csakúgy, mint olyan feljövő államokban, mint Kína vagy Brazília. Párizsban Nicolas Sarkozy államfő egy 52 milliárd eurós felvételét hagyta jóvá, amellyel a kormány által remélt „húzó iparágak” fejlesztését kellene előmozdítani. Némely központi bank – például az amerikai Federal Reserve – ugyancsak bekapcsolódott egyes cégek támogatásába.
Az iparpolitika alkalmazása azoknak a politikusoknak vonzó, akik kulcsfontosságú választói körzeteknek tudnak kedvezni ezáltal, miközben azt állítják, hogy a gazdaság egészét segítik. A dolog azonban többnyire sokkal több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.
Az iparpolitika egyik legvitatottabb területei közé tartozik a kutatás-fejlesztésben látható szerepvállalás. A határvonalat célszerű ott meghúzni, ahol a magáncégek már képesek megragadni a kutatásból származó haszon többségét. Az általános kutatásnak ugyanakkor minden kereskedelmi felhasználás számára egyenlő feltételeket kell biztosítani. A számítógépek egymáshoz kapcsolására szolgáló internet technológiáját például annak idején az amerikai hadügyi tárca intézménye fejlesztette ki. Ezzel szemben azonban ostobaság lenne, ha a kormány támogatná például valamely keresőgép vagy közösségi-kapcsolati platform létrehozatalát.
