ÁSZ: Ebből baj lehet, 700 milliárdot fizetett ki az MNB a bankoknak

Az államadósságot növeli az a térítési kötelezettség, amelyet a központi költségvetésnek akkor kell fizetnie, ha a Magyar Nemzeti Bank (MNB) valamelyik tartalékalapjában hiány keletkezik. Ilyen jogcímen az elmúlt években a központi költségvetésnek tízmilliárdos nagyságrendű fizetési kötelezettségei keletkeztek. A tényleges kockázat azonban ennél nagyobb. A központi költségvetésnek ezek a térítési kötelezettségei az MNB alapvető feladatai megvalósításának következményeként keletkeznek, amelyek tekintetében az ÁSZ-nak nincsen ellenőrzési jogosultsága. Az ezzel kapcsolatos kockázatokat az ÁSZ az ÁSZ-törvényben rögzített tanácsadói funkciójának megfelelően egy tanulmány elkészítésével járta körül. A „Monetáris politika költségvetési kockázatai, különös tekintettel az adósságszabályra” című tanulmány kizárólag nyilvános adatokat, információkat használ fel.

Az ÁSZ tanulmányának célja, hogy az elmúlt évek adatainak elemzésével, az összefüggések bemutatásával feltárjuk, milyen okok vezethetnek el oda, hogy a központi költségvetésnek térítési kötelezettsége keletkezik az MNB tartalékainak feltöltésére. „Elemzésünk szerint számos tényező befolyásolja a térítési kötelezettség keletkezésének kockázatát. Ezért a nemzetközi gyakorlat figyelembe vételével olyan kérdéseket fogalmaztunk meg, amelyek megválaszolásával a kockázatok érdemben mérsékelhetőek. Tanulmányunk végén arra is rámutatunk, hogy az MNB tartaléktérítési kötelezettséggel kapcsolatos kockázat eredményesebb kezelése célszerűvé teheti az ún. államadósság-szabály módosítását is” – írják.

Elemzésükben két alapvető – egymással összefüggő – funkcióval, a monetáris politika eszközeinek alkalmazásával és a devizatartalékolással foglalkoztak. A monetáris politika eszközeinek alkalmazása növelheti egy jegybank veszteségessé válásának kockázatát, mert ezen eszközök bevetésénél az egyetlen szempont a monetáris politikai célok elérése, és emellett eltörpülnek a jegybank veszteségessé válásának szempontjai. A tartalékokat – éppen azok funkciója miatt – csak viszonylag rövid lejáratú és alacsony kockázatú eszközökben szabad lekötni. Az ilyen eszközök hozama viszont általában alacsony, gyakran alacsonyabb, mint a devizatartalékolást finanszírozó források átlagköltsége.

Az MNB legfőbb monetáris politikai eszköze a kéthetes futamidejű MNB kötvény, amelynek kamata megegyezik a jegybanki alapkamattal. A jegybank a kéthetes kötvény segítségével köti le a bankrendszer fölösleges likviditását. A magyar szabályozás szerint a jegybanki partnerek szabadon, mennyiségi korlát nélkül dönthetnek arról, hogy az aukciók keretében mennyi kötvényt vásárolnak. A 2008. és 2009. évek között a kéthetes kötvényállomány 782 milliárd Ft-ról 2681,5 milliárd Ft-ra emelkedett. A növekedés a következő években is folytatódott, az állomány 2010-ben 3936,3 milliárd Ft-ot, 2011-ben 4227,3 milliárd Ft-ot tett ki. A megnövekedett állomány után 2009 és 2011 között a jegybank 695,7 milliárd Ft kamatot fizetett ki.

A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy az Európai Központi Bank és az elemzésbe bevont európai országok jegybankjai különböző módszerekkel törekednek arra, hogy monetáris eszközeiket a kamatkiadások ésszerű keretek között tartásával alkalmazzák, és azokat nem rendelik teljes mértékben alá annak a célnak, hogy „a rövid pénzpiaci hozamok minél inkább alkalmazkodjanak a jegybanki irányadó kamatszinthez”, azaz lényegében a kereskedelmi bankok jövedelmezőségi szempontjainak.

A 2007 és 2011. évek között Magyarország devizatartalékai minden évben 1000 milliárd forintot meghaladó mértékben növekedtek. A növekedést 2008-ban és 2010-ben mintegy 80 százalékos arányban külföldi források finanszírozták. Ezzel szemben 2009-ben 90 százalékos, 2011-ben 100 százalékos mértékben hazai források finanszírozták a devizatartalékok bővülését. A 4 év alatt együttesen 4000 milliárd forinttal (a GDP 14-15 százalékának megfelelő összeggel) nőtt a devizatartalékot finanszírozó hazai források mértéke. A devizatartalékok 2011. évi növekedésének finanszírozásában többféle hazai forrás növekedése játszott szerepet. A devizatartalékok forintban mért 2300 milliárd forintos növekedéséből 900 milliárd forintnyi összeg a forintárfolyam romlásának a következménye. A monetáris eszközökben lekötött kereskedelmi banki likvid forintállományok állománynövekedése összességében mintegy 870 milliárd forint értékben finanszírozta a devizatartalékok növekedését.

2011-ben a háztartások, a vállalatok és a költségvetés is megtakarítói szerepbe került, és ezek a megtakarítások végső soron és törvényszerűen az MNB forrásait növelték. Ezzel kapcsolatban megvizsgáltuk a hitelállományok alakulását. Megállapítottuk, hogy a kereskedelmi bankok számára a hitelezés bővítése helyett valós alternatívát jelentett az, hogy likvid forintjaikat tartósan a különböző monetáris eszközökben, elsősorban a kéthetes jegybanki kötvényben kötik le – írja az ÁSZ.

A devizatartalékok 2009 és 2011 között bekövetkezett jelentős növekedése önmagában is fokozza az MNB eredménye negatívvá válásának kockázatát, hiszen minél nagyobb a devizatartalék mértéke, annál nagyobb összegű lehet a devizatartalékok kihelyezésének kamatbevétele és a devizatartalékokat finanszírozó források kamatkiadásainak különbözete.

A veszteségessé válás kockázatának ismeretében különösen fontosnak látszik annak átgondolása, hogy a monetáris eszközök alkalmazásánál nem lenne-e indokolt a kamatköltségeket mérséklő megoldásokat szorgalmazni, követve a többi európai jegybank által alkalmazott megoldásokat.
Érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy miként lehetne az államadósság finanszírozását szolgáló eszközök és a monetáris politikai eszközök alkalmazását jobban összehangolni, a két eszközcsoport együttes alkalmazása költségeinek optimalizálása érdekében – írja az ÁSZ.

A költségvetési egyensúly hosszú távú fenntarthatóságára tekintettel fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy a devizatartalékok jelenlegi, biztonságos nagyságrendje mellett indokolt-e, hogy a nemzetgazdasági szintű költségtakarékosság szempontjai erősebb prioritást kapjanak az államadósságot finanszírozó döntések meghozatalakor.

A devizatartalékok átlagos beszerzési árfolyamának emelkedése a „forintárfolyam kiegyenlítési tartalék” negatívvá válása szempontjából is növekvő kockázatot jelent, mivel így magasabb forintárfolyam mellett kezd a tartalék mérséklődni. Itt számottevő költségvetési kockázatról van szó, hiszen, ha a magyar gazdaság nemzetközi megítélése javul, és ennek következtében a forint árfolyama fokozatosan emelkedni kezd, akkor a magas devizatartalékok forintértékének csökkenése néhány éven belül elvezethet oda, hogy a központi költségvetésnek 100 milliárdos nagyságrendű összegekkel kell kipótolnia az MNB „forintárfolyam kiegyenlítési tartalékát”. A forint árfolyamának erősödése következtében a deviza-értékpapírok kiegyenlítési tartaléka is hamar deficitessé válhat, és arra sem lehet számítani, hogy az MNB eredménytartaléka a két másik alap negatív egyenlege kiegyensúlyozására képes mértékű pozitív szaldót mutasson – fogalmaznak az ÁSZ szakértői.

Hangsúlyozzák, hogy e tényezők esetében nem az MNB rossz gazdálkodásáról van szó, és nem is a magyar gazdaság rossz teljesítményéről. Ellenkezőleg a monetáris politikával és a devizatartalékolással kapcsolatos súlyos költségvetési fizetési kötelezettségek éppen akkor jelentkeznek majd, amikor a magyar gazdaság elkezd növekedni.  A probléma az, hogy e fizetési kötelezettségek rontják az adósságmutatót, és ezáltal a Költségvetési Tanácsot arra kényszerítik, hogy csak akkor járuljon hozzá a költségvetési törvényjavaslat elfogadásához, ha a folyó költségvetés egyenlege az említett fizetési kötelezettséggel azonos mértékben javul. Ez viszont további – a gazdasági növekedést fékező – megszorításokhoz vezetne, figyelmezet az ÁSZ.

Kiemelik: „Ennek következtében igen komoly a kockázata annak, hogy a forint árfolyamának számottevő és folyamatos erősödése esetén az államadóság-szabályt jelenlegi formájában csak akkor lehet teljesíteni, ha a gazdaság más területein százmilliárdos nagyságrendű megtakarításokat érnek el. Ez természetesen lassítaná a gazdasági növekedést”. Mindezek alapján szerintük felmerül tehát a kérdés, hogy nem lenne-e célszerű az államadósság-mutató számítási módját a fenti kockázatok figyelembevételével újragondolni.