Véletlenül, de jókor tette közzé az eurózóna fiskális politikáját elemző műhelytanulmányát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) akkor, amikor Donald Trump amerikai elnök uniósnagykövet-jelöltje legfeljebb másfél évet ad még a valutaövezetnek.
Ám ebben az írásban, amelyet Luc Eyraud, Vítor Gaspar és Tigran Poghosyan jegyez, ilyen kimenetnek nyoma sincs. Igaz, a szerzők számos ajánlást tesznek érdemi reformokra, hogy a stabilitási és növekedési paktum és általában az eurózóna kormányzása ténylegesen kordában, azaz a három és hatvan százaléka alatt tartsa a deficitet és az államadósságot, illetve a tagországokat rávegye a ciklikusan kiigazított középtávú cél közelítésére és e pálya ütemes teljesítésére.
A kilencvenes évek eleje óta az államadósság a hatvan százalék alatti szintről kilencven százalék fölé kúszott fel, a deficit pedig 1998 és 2015 között a tagországok és az időszak háromnegyedében meghaladta a három százalékot.
A szerzők megvizsgálták, vajon találnak-e bizonyítékot arra, hogy a kiigazítások során politikai okokból torzul a költségvetés szerkezete. A válasz: igen. Ennek magyarázata az, hogy a kormányok a válság miatti kényszerű kiigazítások során fenntartották a kiadások szerkezetét, és piactorzító adókat vezettek be a bevételek növelésére – az Egyesült Államokban épp fordítva történt –, ám visszafogták a beruházásokat, mérsékelve a potenciális növekedés ütemét, ami persze visszahat a fiskális fenntarthatóságra.
Az IMF-szakértők azt is megnézték, sikerült-e érvényt szerezni a szabályoknak. A válasz: nem. A tagországok 2009 óta jelentős mértékben eltértek a szabályoktól, s a kiigazítást sem végezték el a kialkudott menetrend szerint. Arra viszont nincs érdemi bizonyíték, hogy a nagyobb tagországok többet engedhettek volna meg maguknak, vagy méretüknél fogva számukra kedvezőbb megítélést csikarhattak volna ki.
Az IMF a német szövetségi berendezkedés mintájára központosított modellt vizionál az eurózóna számára, mélyebb fiskális és politikai integráció révén, a költségvetési szuverenitás egy részének feladásával és közös pénzügyminisztérium felállításával. Ez feloldhatná azt a mai feszültséget, hogy a makrogazdasági stabilizálás terhe az Európai Központi Bankra hárul, s hogy a fiskális mozgástérrel nem rendelkező tagországok nem tudják serkenteni a keresletet, a jobb helyzetben lévők pedig nem akarják.
A politikák összehangolása nem elégséges az eurózóna fenntartására, ehhez a jövőben elengedhetetlen lenne az elmozdulás a politikai és fiskális unió létrehozása felé. A jelenlegi szabályalapú kormányzási keretben nem létezik olyan demokratikus visszacsatolási mechanizmus, amely lehetővé tenné a polgároknak, hogy befolyásolják a brüsszeli döntéseket.
Az Európai Parlament (EP) vonatkozó jogosítványai korlátozottak, s emiatt (is) az IMF leszögezi: egy olyan szorosabb politikai integrációban, amelyben választott politikusok számonkérhetők az EP és az európai polgárok által, a viták konkrét intézkedésekről és tervekről folynának, nem pedig a tagság vagy az egész unió megkérdőjelezéséről.
