Barak malomkövei

Meg kell felelnie saját békepárti kormányprogramjának, nem hagyhatja figyelmen kívül a társadalom jókora részének ellenérzését, tekintettel kell lennie stratégiai szövetségese, az USA és részben az Európai Unió szempontjaira, ami a túlnyomórészt arab érdekeltségű OPEC által diktált olajárakat illeti. Le kellett nyelnie azt a békát, hogy a francia elnök provokációnak minősítette Ariel Sharon Likud-vezetőnek a jeruzsálemi Templom-hegyen katonai kísérettel tett látogatását és azt, hogy az USA -- talán először -- nem vétózott meg egy Izraelre hátrányos BT-határozatot.



Az elmúlt tíz napban pontosan az történt, amit Slomo Ben Ami külügyminiszter kerülendőnek tartott: "Valamennyien a helyzet áldozataivá válhatunk, ha az ellenőrzés kicsúszik a kezünkből."



Az ellenőrzés -- úgy tűnik -- izraeli és palesztin oldalon egyaránt kicsúszott a politikai irányítók kezéből, és ma már egyáltalán nem a szeptemberben megszakadt Camp David-i folyamatról, a békeszerződés i betűjére fölteendő pontról van szó; sokkal hátrábbról kell majd újrakezdeni. Tudomásul véve, hogy az ötven éve gyűlölettől fűtött, sokáig erre kondicionált tömegek egyelőre nem képesek követni vezetőik politikai megállapodásait. Ahol egyetlen "provokatív" látogatás ilyen fokon szabadítja el az indulatokat, ott előbb az emberi együttélés minimumát kellene megteremteni, majd megfogadva Kissinger tanácsát, apránként kialakítani a modus vivendit, miközben a társadalom fogadókészségére is ügyelnek. Csúcsértekezlet enélkül már csak kudarcos lehet.