Kék lámpák

Nehéz a mélyen gyökerező hagyományokon változtatni, mert a miniszter is ember. Aki egyszer a hatalom részesévé válik, az emberemlékezet óta kiváltságokra vágyik. Ezen a parlamenti demokrácia sem segít, legfeljebb a világ boldogabbik felén már átestek néhány nagy pofonon, a hatalmasságok legalább a látszatra igyekeznek ügyelni.



Mi még ott tartunk, hogy az üléspont határozza meg az álláspontot. Öt éve az akkori parlamenti elnök -- szintén késésben lévén -- száguldott az országúton kék lámpa és sziréna fedezetében (ott a motoros rendőr halt meg), most a közlekedési miniszter (mert reggeli programja elhúzódott) utasítására nyomta padlóig a gázpedált a sofőr (az eredmény egy újabb tragikus kimenetelű baleset). De például a sportminiszter vagy a nemrég leköszönt honvédelmi államtitkár is kibulizta magának a megkülönböztető jelzést. (Vajon miféle élet- és vagyonbiztonság szenvedett volna csorbát, ha a miniszter kérésére egy órát csúszik a hahóti közúti csomópont átadása?) Öt éve az akkori ellenzéki, mai kormánypártok háborodtak fel azon, amit ma ők gyakorolnak, a nyakra-főre osztogatott kéklámpa-bárcákon és azok válogatás nélküli használatán.



Ugyanők négy éve a Horn-villa ügyét tartották hosszú ideig napirenden, Torgyán felettébb életszerűtlen magyarázatán nem akadnak fenn.



Van ebben valami évezred végi új dzsentri felfogás: a hatalommal együtt nem csak jár a kiváltság, de ha azt nem elég kihívóan, a világ tudomására hozva élvezik, a népek talán nem is veszik emberszámba e kivételezetteket. A letűnt rezsim elvtársai ugyanezt a gyakorlatot követték, a rendszerváltás politikusaiban pedig tovább élni látszik az ősi juss vágya. Igaz, ma már ez is demokratizálódott. A suhogójoggingos "vállalkozók" pimasz kivagyisága, erőszakossága a közutakon (náluk részben a férfiasság záloga) jól mutatja, mennyire általános hit, hogy akinek valamiben (pénz, befolyás) több jut másoknál, azzal jogot kaptak az elemi társadalmi közlekedési normák felrúgására is.



Bak Mihály