Más tekintetben viszont egyáltalán nem az újabb kori kelet-európai papírforma érvényesült. "Népszavazásokon" a mi tájainkon nem szokás sem párt(ok)nak, sem elnöknek folytatólagosan bizalmat adni (kivétel volt Václav Klaus). Aleksander Kwasniewski azzal is kilóg a sorból, hogy "posztkommunista" létére bizonyult sikeresnek. Igaz, ő már az exszocialista politikusoknak ahhoz az újabb nemzedékéhez tartozott (tartozik?), akiket nem különösebben lehetett ideológiai elkötelezettséggel vádolni; akik jól felfogott magánérdekből igyekeztek katapultálni a szinte egyetlen érvényesülési pályán: az ifjúsági mozgalom apparátusából a párt- vagy államigazgatás csúcsaira.
Annál érthetetlenebb lehet, hogy nemcsak előszörre, hanem most, másodjára is befutott. Méghozzá úgy, hogy előde, a méltán legendás Lech Walesa, aki öt éve még kemény ellenfélnek bizonyult, most alig egy százalékot kapott. Miközben a lengyelek máig büszkék a Szolidaritás szakszervezetre és alapítójára. Még az Európai Unióhoz is azon az alapon akarnak tartozni, hogy a Szolidaritásnak és Walesának oroszlánrész jutott a jaltai rendszer felszámolásában, csak ezután következnek az elmúlt tíz év gazdasági sikerei.
Kwasniewskinek valószínűleg az vált a javára, amit a szemére lehetne vetni: pártatlanságával és szakszerűségével lett sikeres. Baloldalinak mondott eredetére tekintet nélkül vitte az államügyek rá eső részét, nem kedvezett (feltűnően) az őt küldő politikai családnak -- ezzel tette neki a legnagyobb szolgálatot. Tizenegy kihívójával ellentétben programja nem érzelmi, hanem pragmatikus volt. Eredményessége előrevetíti a lengyel baloldal jövő évi választási esélyeit, egyben a határokon túl is szolgál megszívlelnivalóval.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.