Kwasniewski titka
Más tekintetben viszont egyáltalán nem az újabb kori kelet-európai papírforma érvényesült. "Népszavazásokon" a mi tájainkon nem szokás sem párt(ok)nak, sem elnöknek folytatólagosan bizalmat adni (kivétel volt Václav Klaus). Aleksander Kwasniewski azzal is kilóg a sorból, hogy "posztkommunista" létére bizonyult sikeresnek. Igaz, ő már az exszocialista politikusoknak ahhoz az újabb nemzedékéhez tartozott (tartozik?), akiket nem különösebben lehetett ideológiai elkötelezettséggel vádolni; akik jól felfogott magánérdekből igyekeztek katapultálni a szinte egyetlen érvényesülési pályán: az ifjúsági mozgalom apparátusából a párt- vagy államigazgatás csúcsaira.
Annál érthetetlenebb lehet, hogy nemcsak előszörre, hanem most, másodjára is befutott. Méghozzá úgy, hogy előde, a méltán legendás Lech Walesa, aki öt éve még kemény ellenfélnek bizonyult, most alig egy százalékot kapott. Miközben a lengyelek máig büszkék a Szolidaritás szakszervezetre és alapítójára. Még az Európai Unióhoz is azon az alapon akarnak tartozni, hogy a Szolidaritásnak és Walesának oroszlánrész jutott a jaltai rendszer felszámolásában, csak ezután következnek az elmúlt tíz év gazdasági sikerei.
Kwasniewskinek valószínűleg az vált a javára, amit a szemére lehetne vetni: pártatlanságával és szakszerűségével lett sikeres. Baloldalinak mondott eredetére tekintet nélkül vitte az államügyek rá eső részét, nem kedvezett (feltűnően) az őt küldő politikai családnak -- ezzel tette neki a legnagyobb szolgálatot. Tizenegy kihívójával ellentétben programja nem érzelmi, hanem pragmatikus volt. Eredményessége előrevetíti a lengyel baloldal jövő évi választási esélyeit, egyben a határokon túl is szolgál megszívlelnivalóval.
