Miért nem szeretnek minket

Volt abban valami mellbevágó, hogy a franciáknak csak negyede látná szívesen a jelölt országok felvételét az EU-ban. S hogy a másik három "nagy" közül is Nagy-Britannia és Németország alig egyharmada lelkesedett csak az ötletért. Elgondolkodtató volt az is, hogy az EU ősalapítóinak tekintett Belgiumban és Luxemburgban a megkérdezettek 44-46 százaléka kifejezetten elutasító volt a leendő magyar EU-tagsággal szemben (a franciák 47 százaléka tanácsolt volna minket el). Vajon miért? Tizenkét évvel a vasfüggöny Európa-szerte ünnepelt átvágása és 44 évvel a még ma is mindenütt minduntalan felemlegetett magyarországi forradalom után! Miért nem szeretnek minket?

Sokak szerint rossz a kérdés: nem feltétlen minket nem szeretnek, hanem magukat féltik túlságosan is. Eddigi vívmányaikat, életszínvonalukat, kényelmüket és (köz)biztonságukat.

Nem általában a bővüléstől tartanak, hanem attól, akikkel ez most megtörténni látszik. Az ellenpélda szintén jól kiolvasható volt a napokban közzétett statisztikákból: a megkérdezettek 70 százaléka határozott igennel válaszolt arra, vajon egyetértene-e Norvégia EU-tagságával. Svájc is 69 százalékos tetszési indexet kapott. És egyikük esetében sem érte el a határozott ellenérzés a 15 százalékot. Milyen kár, hogy ezen országok viszont nem tárgyaló tagjelöltek...

Marad tehát a másik tizenhárom... Ami viszont sokkolóan nagy, és sokak szemében egyes árnyalataiban riasztó hátországokat sejtető tömeg. És végül is ez számít. Nem feltétlen konkrét magyarságunkban tartanak tőlünk. Hanem így, hogy együtt látnak a többiekkel. Másként reagálna az átlag belga, átlag francia is, ha csupán egy cseh--lengyel--magyar bővítés lenne napirenden. De ma már a magyar tagság is -- a tudatban -- valahol annak bevezetését sugallja, hogy jön a sok szegény rokon, a magyarokkal együtt legalább 4-5 (8-9?) náció, egészen Bulgáriáig és Romániáig. És ki tudja, mikor kerül napirendre a horvát tagság is -- miközben sokak aggodalmaiban ott él a nagy balkáni mumus, a végképp emészthetetlennek tűnő Törökország is, amelyikkel előbb-utóbb szintén csinálni kell majd valamit...

Szakértők szerint voltaképpen annak fokozatos tudatosulásáról van szó, hogy ami a "visegrádi hármakkal" még csupán egy újabb bővítés lehetett volna -- azaz utána is maradhatott volna (majdnem) minden úgy, ahogy volt --, az a mai hosszú (és elmaradottabb) sorral szembesülve többé már nem bővítést, hanem egyfajta összeolvadást vetít előre. Az eddigi gazdag és stabil EU és a szegény és labilis keleti térfél összeolvadását. Az eredmény pedig valami más kell, hogy legyen, mint ami a két oldal eredetileg volt külön-külön. És sok EU-polgár tart attól, hogy mindebből csakis ő jöhet ki vesztesen. Hát berzenkedik és a vívmányok hatékonyabb megőrzésére szorítja kormányát (vagy éppen Haideréket segíti hatalomra...). Magáért beszél, hogy éppen az EU nagy "teherviselő" országainak többségében, valamint a tradicionális uniós vívmányokhoz leginkább kötődő tagállamokban (Belgiumban, Luxemburgban) a legnagyobb az ellenérzés egy bővítési forgatókönyvvel szemben.

A közelmúltban alkalmam volt egy EU-szimpóziumon végighallgatni a leuveni egyetem egyik professzorát, aki kifejtette, hogy a stratégiai hibát 1993-ben Koppenhágában követték el, amikor az unió készséget deklarált a majdani kelet-európai bővítés megkezdése iránt. A neves EU-jogi szakértő szerint előbb igenis a közös vívmányok konszolidálására, az unió elmélyítésére kellett volna összpontosítani, mielőtt belefogtak volna a csatlakozási folyamat kalandos történetébe. Nos, hogy nem így történt, az nem kis részt azon is múlott, hogy a politikacsinálók viszont úgy vélték: a perspektíva híján maradt keleti szomszédság idővel úgy válhatna veszélyesen labilissá és kiszámíthatatlanná, hogy az már az EU stabilitását is veszélyeztethetné. De legalábbis sokba kerülhet neki.

A felismerés tehát megtörtént, azon a dilemmán viszont láthatóan mindmáig nem sikerült úrrá lenni, hogy miként lehet tagsági ígéretekben -- idővel még valamiféle tagságban is -- manifesztálódó, stabilizáló távlatokat kínálni a "Keletnek" úgy, hogy ez közben ne eméssze fel az unión belüli eddigi adottságokat és előnyöket. Egy Meciar vagy egy Iliescu visszatérésének lehetősége az előbbi szükségszerűségére int. A múlt hetihez hasonló közvélemény-kutatási eredmény az utóbbira szorít.

A két véglet közötti átjárás szűk ösvényét a végjátékba fordult uniós reformkonferenciának (is) kellene megtalálnia. Ám nagyon sokan vallják, hogy még ha hoz is végül valamilyen eredményt ez az útkeresés, hosszabb távon az áldozatvállalást a gazdagabbik EU-centrum -- mindaddig, amíg a stabilitást kollektívan vallott prioritásnak tekintik -- nem tudja majd megspórolni. További, nem feltétlen hízelgő közvélemény-kutatásokat is előrevetítve. (Brüsszel, október 30.)