Az új kulcsszó: alkotmány

Új év, új kulcsszó. Az EU életében is minden időszaknak megvan a maga programadó fogalomrendszere, a tavalyié például az "amszterdami maradék" volt, egy évvel korábban pedig "agendáztunk" hosszú hónapokon át. Nem nehéz megjósolni, hogy mostantól kezdve az európai nagypolitika -- és hű partnere, a nemzetközi sajtó -- majd egyre inkább belelovalja magát a "post Nizza" és azon belül is az "EU-alkotmány" bűvkörébe. Igaz, az év közepétől ezt átmenetileg minden bizonnyal kissé háttérbe fogja szorítani az euró, amelynek egy év múlva esedékes fizikai megjelenése biztos fokozatosan visszakúszik majd a címlapokra (és persze -- eltérő intenzitással, de -- továbbra is folyamatos slágertéma marad a bővítés is, különösen a folyamat remélt előrehaladtával). Ám "post Nizza" mindegyiknél szívósabb lesz, amit az is borítékol, hogy tényleges kifutása -- az "EU jövőjéről" esedékes újabb konferencia formájában -- voltaképpen csak 2004 tájékán esedékes. Tétje, súlya és mélysége ugyanakkor annál nagyobb -- van mit feldolgozni, emészteni rajta.
A játszma meghatározó résztvevői közül az egyik főszereplő, Németország kancellárja mindehhez éppen a napokban sietett megadni az alaphangot, az Európai Bizottság olasz elnöke pedig azonnal felzárkózott: kölcsönösen hitet téve egy világos átfogó EU-alaptörvény szükségessége mellett. Abban persze nincsen semmi meglepő, hogy hasznosnak, sőt szükségesnek tartanák az EU-t felruházni valami ilyennel, nem most beszéltek róla először. Miként az sem hat majd a váratlanság erejével, ha Tony Blair hamarosan (és újra) több-kevesebb sarkossággal elhatárolja magát ettől, miként előreláthatóan több lesz a kétkedés -- vagy éppen ködösítés -- a francia elnök reagálásában is, mint a nyílt azonosulás, miközben a Benelux országok zajos támogatásukról fognak tanúbizonyságot tenni. Idővel aztán az egyes nyilatkozatok már nemcsak azért követik egymást, mert a téma maga kikényszeríti ezt, hanem mert minden megszólalás kötelességszerűen válaszokat, reagálásokat is indukál. Az új kulcsszó pedig vígan él tovább.
Olyan adottság ez, amelyre nekünk sem árt felkészülni. Főként, hogy a nizzai csúcs határozata formálisan is kilátásba helyezi a mai jelöltek valamilyen formában történő bekapcsolódását a megcélzott újabb "közös gondolkodásba", ami valahol óhatatlanul számos -- húsbavágó -- fronton "közös nézeteltéréseket" is ígér. Végül is jó eséllyel most végre tényleg szembesülni fogunk a Maastricht óta soha ki nem hunyt, Amszterdamban és Nizzában azonban még gondosan megkerült alapkérdésekkel, mint a föderáció és konföderáció témája, vagy hogy voltaképpen az európai nemzetek uniója, avagy a nemzetek európai uniója felé halad-e a folyamat. Rengeteg nyilatkozat születik még erről, amelyekben különösen az lesz a szép, hogy nem csupán egymásnak mondanak majd ellent, de még önmagukban is többféleképpen lesznek értelmezhetők. Gerhard Schröder például Berlinben igazából nem mondott többet, mint hogy az EU alapokmányait le kell tisztítani, érthetővé kell egyszerűsíteni, a Nizzában proklamált alapvető jogok európai chartáját formálisan is be kell építeni, és világos megkülönböztetést kell tenni az európai és nemzeti szintű teendők és hatáskörök között. A brit sajtó azonban mindebben máris föderációs programbeszédet és alkotmányozói szándékot szimatolt.
Nizzában és Amszterdamban az EU működőképessége volt a tét. Most általában az EU jövője kerül terítékre. A bővítés szempontjából biztató az ígéret, hogy mindennek megválaszolása nem válhat a megcélzott csatlakozás tételes előfeltételévé. Közérzetet, hangulatot és politikai légkört azonban teremthet köré. Ha nem is feltétele, de tágabb és egyáltalán nem közömbös kerete lehet a bővítési folyamatnak is. Nem árt, ha számítunk rá.

Fóris György-->