Lucky Bill nyolc éve

Az esemény jelentőségéhez mérten visszafogottabb ovációval telepedett be az Egyesült Államok 43. elnöke, George W. Bush a Fehér Házba. Talán a rossz időnek köszönhetően, de Washington belvárosában is kevesebben üdvözölték, mint a rendezők számítottak rá (közülük is néhányan naranccsal és záptojással): távol maradtak a demokraták prominensei, és távol maradt Hollywood is. A globalizálódott filmfőváros jelesei helyett inkább a country és a western hívei ünnepelték a váltást, mint Amerika magára találását az "fellazulás" nyolc hosszú esztendeje után.
Ám Bill Clinton emléke aligha foszlik szét olyan gyorsan, mint ahogyan ő hagyta el Washingtont s költözött át New Yorkba, ahol immár felesége, Hillary az "úr". A történészi gyorsmérleg szerint nem volt sikeres elnök, s jóllehet Franklin D. Roosevelt óta ő az első demokrata, aki nyolc évet tudott tölteni a Fehér Házban, ám nagy ívű maradandót -- a tartós költségvetési többletet, valamint a NATO kibővítését leszámítva -- nem hagyott maga után. A gazdaság menedzselésében értékelik őt a legtöbbre a részrehajlás nélküli történetírók, míg leghátulra sorolják, ha az elnöki poszt méltóságának megőrzése szempontjából rangsorolnak. Nixonig kell visszanyúlni az emlékezetben, ha olyan elődöt akarunk találni, aki ily mértékben megosztotta a társadalmat, sőt még közeli körét is: csalódott barátok és kiábrándult hívek sokaságát hagyva maga mögött. Ám ezzel együtt kevés elnök távozott magasabb országos népszerűségi mutatók mellett a Fehér Házból, és gyanítható, ahogy lanyhul az amerikai gazdaság növekedése, annál jobban erősödik majd a nosztalgia az "aranykor" és megszemélyesítője, Clinton után.
Egykori beszédírója szerint azonban nem is a páratlan növekedéssel hagyta a leginkább rajta kéznyomát a történelmen s nem is azáltal, hogy ő volt az elmúlt század egyetlen választott elnöke, aki ellen a kongresszus végigvitte az alkotmányos felelősségre vonás, az impeachment folyamatát. De egy változó korban új feladatot talált az amerikai elnöki intézménynek, s megkerülhetetlenné tette a kormányzás új módszereit utódai számára is. A hidegháború utáni évekből ívelt át elnöksége egy olyan időszakba, amikor az Egyesült Államok nemzetközi vezető szerepe vitathatatlanná vált, az internetes forradalom kiterjedésével pedig a fellendülés és az alkotás páratlan korszaka söpört végig az országon.
Első két évét leszámítva egy ellenséges, republikánusok uralta kongresszussal szemben kellett megpróbálnia megvalósítani az elképzeléseit és taktikázni a mindennapokban. És ebben verhetetlen volt, miként azt egyik legnagyobb politikai ellenfele, Newt Gingrich is elismerte. Saját programjába építette be a republikánusok számos vonzó javaslatát, a bűnözéssel szembeni harctól a jóléti kiadások reformjáig, s ügyesen hozta létre az alkalmi szövetségeket ezek megvalósítására. Éppen ezzel váltotta ki nemcsak ellenfelei, de saját tábora gyanakvását és bizalmatlanságát is, ami azután oly keményen visszaütött rá politikai vesszőfutásának nehéz napjaiban: mivel képes volt rugalmasan váltani és alkalmazkodni a lehetőségekhez, a demokraták közül is sokan azzal vádolták, hogy igazi meggyőződés nélkül cserélgeti nézeteit és programjait.
Való igaz, minden, másokat összezúzó kudarca nyomán páratlan érzékkel tudta a maga oldalára állítani a közvéleményt, ellenfelei ezért is emlegették csak "Lucky Bill"-ként. Ám a szerencsét ösztönös politikai érzékkel kényszerítette a saját oldalára. Elnöksége első két évére sikertelen egészségügyi reformterve nyomta rá a bélyegét, amely azután a republikánusok kongresszusi győzelméhez vezetett el. Ezt követően lemondani kényszerült a nagy társadalomátalakító terveiről, s 1996-os újraválasztásáig kitanulta az apró győzelmek mindennapos harcának stílusát, megalapozván egy nagyobb reményekre feljogosító második elnöki periódust. Ezt lehetetlenítette el a Monica Lewinsky-botrány, nyomában a bírósági és kongresszusi eljárás, amely azzal járt, hogy a belpolitikában idő előtt a "béna kacsa" szerepére lett kárhoztatva. Így az utolsó két évben egyre nagyobb figyelmet fordított a kezdetben elhanyagolt külpolitikára, a békeközvetítésekre, a koszovói katonai beavatkozásra. A belpolitikai kudarcok kényszerítették rá, hogy szinte az utolsó pillanatig aktívan külpolitizáló elnök maradjon, s várhatóan ez a szerepkör nyomja majd rá a bélyegét "nyugdíjas"-éveire is.
Clinton volt az első elnök, aki a felfokozott és határtalanná vált médiafigyelem központjában élt. Mindez sokáig hihetetlen lehetőségeket biztosított neki a közvélemény manipulálására és a gyors reagálások felmérésére, ugyanakkor azonban minden hibáját is felnagyította. Mint közvetlen környezete utánaszámolt, rendkívüli szónoki képességeit kihasználva átlagosan egy évben 550 beszédet tartott (míg például a színészi képességekben ugyancsak nem szűkölködő Ronald Reagan csupán 320-at), gondosan megtervezte minden fellépését, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy magára vonja a közvélemény figyelmét.
Közben azonban szembesülni kényszerült azzal, hogy ellenfeleinek tábora egyre nő és sokkal elszántabb, mint legtöbb elődjéé. Nála ért a tetőpontjára a Watergate-ügy ellenhatása: a totális nyomozói felhatalmazás és az elnök elszámoltatásának igénye. A mértékadó lapok részéről Nixon óta nem érték amerikai elnököt olyan súlyos, megsemmisítő támadások, mint Clintont. Ennek ellenére nemcsak talpon maradt, de tudott váltani. Mindössze egy héttel azután, hogy kirobbant magánéleti botránya, az unió helyzetéről mondott beszédében már megadta a politikai vitáknak azt az irányát, amely az őt követő elnökválasztás központi kérdését is meghatározta: mire használják fel a központi költségvetés tartósnak ígérkező bevételi többletét? A társadalombiztosítást kell megreformálni, vélte Clinton. Olyan, a széles középosztály számára vonzó program ez, amelyet egy Al Gore-nál jobb szónoki képességekkel megáldott utód bizonyára fel tudott volna használni a választási sikeréhez.
Tavaly még sokan vallották, hogy amennyiben Gore követi őt a Fehér Házban, ez igazolhatja leginkább a clintoni éveket, teszi visszafordíthatatlanná a társadalomban elért változásokat. Ám Clinton briliáns intellektusát igazolja, hogy nem tett mindent erre az egy lapra. Gore úgy ítélte meg, minél inkább függetleníti magát elődjétől, s határolja el magát a választási kampányában, annál nagyobb esélye lehet a sikerre. Az eredményt tudjuk.
Közben azonban már most is egyre több találgatást lehet hallani arról, hogy a 2004-es választásokon komoly esélye lehet egy, a felsőházba frissen bekerült szenátornak, amennyiben sikerül megszereznie pártja jelölését. Hillary Clintonról van szó. Clintonék -- az 54 éves "nyugdíjas" és fölöttébb aktív felesége -- még sokáig megkerülhetetlen tényezők maradnak az amerikai politikai életben.
A szerző a Világgazdaság munkatársa