Az anticiklikus gazdaságpolitikáról

Amióta egyértelművé vált, hogy a világgazdaság erőteljesen lassul, egyre többet hallani a hazai döntéshozóktól az anticiklikus gazdaságpolitika fogalmát. Sőt, a külső környezetről folyamatosan érkező rossz hírek, a recessziós félelmek miatt a kormány tovább erősítené ezt a vonalat.
Nem nagyon esik szó ugyanakkor arról, mi is ez az úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitika? Nos, semmiképpen nem állíthatjuk, hogy új találmányról lenne szó. Az 1929--33-as nagy világválság olyan kérdések elé állította az államokat, amelyre az akkor uralkodó (ún. neoklasszikus) közgazdasági gondolkodás nem tudott felelni. A megoldást az aktív állami beavatkozást ajánló John M. Keynes receptje és vele a keynesi iskola hozta el. Miután az angol közgazdász forradalmasította a közgazdasági gondolkodást, egy markáns paradigma alakult ki a gazdaságról és a gazdaságpolitikáról. Ez nagyon leegyszerűsítve a következő két megállapítással foglalható össze: 1. Egyáltalán nem biztos, hogy a gazdaság és az egyes piacok jól működnek állami beavatkozás nélkül. 2. Az államnak megvannak az eszközei arra, hogy a gazdaságot a válság elkerülésével irányítsa, sőt a kisebb konjunkturális ingadozások kisimítására is képes.
A fenti megállapítások tulajdonképpen az anticiklikus gazdaságpolitikához teremtettek szakmai alapot. A II. világháború végétől a 70-es évek közepéig a fejlett országok abban a hiszemben alakították ki gazdaságpolitikájukat, hogy az állami szerepvállalás okos megválasztása egy tökéletlenül működő gazdaságban is biztosítja a kiegyensúlyozott, válságmentes növekedést. Ez a gazdaságpolitika egyértelműen a költségvetési deficiten keresztül történő keresletszabályozáson alapult, kiegészítve egy viszonylag aktív kamatpolitikával. Konjunkturális időszakban kamatemelés és költségvetési restrikció, recessziós veszély esetén kamatcsökkentés és nagyobb deficit -- hangzik az egyszerű szabály.
Mintegy 30 évnyi válságmentes időszak után talán mindenki azt gondolta, hogy a keynesi ajánlások alapján működő gazdaságpolitika minden makrogazdasági problémára gyógyírt jelent. A nagy pofont az 1974-es olajárrobbanás jelentette, amikor a legfontosabb elsődleges energiahordozó drágulása egyszerre okozott gazdasági megtorpanást és inflációt. Erre az úgynevezett stagflációs környezetre az anticiklikus gazdaságpolitika nem találta a választ. A közgazdasági okokkal és a megoldással nem untatnánk az olvasót, inkább csak jelezzük, hogy a fenti két mondattal jellemzett paradigma miként módosult az olajválság után. 1. A gazdaság a korábban feltételezettnél sokkal jobban működik állami beavatkozás nélkül, hosszabb távon a piaci hibákat a gazdaság működésének mechanizmusai beavatkozás nélkül kiigazítják. 2. Az államnak rövid távon sem szabadna beavatkoznia a gazdasági folyamatokba, mert nem ismerve a közöttük húzódó pontos összefüggésrendszert (a gazdaságpolitikai szereplők céljait, magatartását) könnyen hozhat rossz döntéseket, melyek a válság elhúzódásához vezetnek.
Tulajdonképpen ez a gazdaságfilozófia hatja át a mai napig azon államok politikáját, amelyek kiegyensúlyozott, stabil költségvetéssel működnek (például a monetáris unió szigorú előírásai a költségvetési deficit mértékét illetően), illetve azon nemzetközi intézményeket, amelyek az államháztartás egyensúlyát kiemelten figyelve döntenek hitelezési vagy egyéb kérdésekben (lásd például a valutaalap, illetve a Világbank politikáját).
A fenti -- kissé hosszúra nyúlt -- bevezetőnek azért éreztük szükségét, mert az anticiklikus gazdaságpolitika az utóbbi időben több médiumban is úgy tűnt fel, mintha egy modern, precíziós gazdaságirányítási módszer lenne, amelyet bármikor, bármilyen körülmények között rendkívül okos dolog alkalmazni. Ehhez képest a helyzet tehát az, hogy mai legjobb ismereteink szerint a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődést inkább a stabil, egyensúlyra törekvő költségvetés szolgálja.
Természetesen nem lehetünk olyan naivak, hogy elhiggyük, a fejlett országokban a gazdaságpolitika teljesen lemondott a konjunktúraszabályozásról, és -- önként vállalt passzivitásba vonulva -- vakon bízik a piaci erőkben. A gazdasági folyamatok befolyásolására azonban felgyorsult világunkban szinte kizárólag a prompt intézkedések alkalmasak. Éppen ezért láthatunk szinte minden hónapban legalább egy Fed- és ECB-kamatvágást.
Mi a helyzet hát a hazai anticiklikus politikával? Tökéletesen érthető, ha egy kormány a választások előtt nem kíván azzal az üzenettel a választók elé állni, hogy a gazdasági növekedés -- mivel szinte teljesen független a gazdaságpolitikától -- mostantól kezdve a külső körülmények következtében jóval alacsonyabb lesz. Ezt talán a választók is nehezen értenék meg, ha egyszer három éven keresztül úgy vélték, a gazdasági sikertörténet első számú főszereplője a kormány.
Nem állíthatjuk azonban, hogy a fiskális oldalról élénkítő gazdaságpolitika minden kockázat nélküli. Talán sokan azt gondolják, hogy a külső egyensúly a folyó fizetési mérleg rendkívül jó állapota miatt bármilyen élénkítést elbír. Ez azonban csak olyan megszorítások mellett igaz, hogy a jelenlegi gazdasági környezetben, az év végéig nem romolhat akkorát a folyó mérleg, hogy az ijesztő számot mutasson. A gazdasági folyamatok érdekes alakulása azonban arra kell, hogy felhívja a figyelmet, mennyire keveset tudunk az ok-okozati összefüggésekről. Az elmúlt két év egyensúlyjavulással járó növekedési szakasza talán már teljesen elfeledtette, hogy a lassulás általában egyensúlyjavulással, a növekedés pedig romlással jár együtt.
Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben a külső konjunktúra hirtelen váltana irányt, bizony igen erős nyomásnak lenne kitéve egy fiskális expanzióval "megtámogatott" külső egyensúly. A veszély másik tényezője az, hogy a költségvetési politika növekedésre gyakorolt kedvező hatása meglehetősen lassan jelentkezik. Bár egyelőre nem látszanak a világgazdasági fellendülés jelei, valószínűleg a mostani bizonytalan helyzetben nem találnánk olyan elemzőt, aki magabiztosan állítaná, hogy 2002 első negyedévében még biztosan nem lesz élénkülés. Így aztán az sem elképzelhetetlen, hogy miközben sokan most tartanak a folyó hiány elszaladásától, majd 2002 második felében, egy esetleges nemzetközi fellendülés időszakában lepődünk majd meg nagyon.
A hazai élénkítés esélyeiről még két fontos megjegyzést mindenképpen szükséges megtenni. Eredményszemléletű költségvetés hiányában, a kormány által meglehetősen "fegyelmezetlenül" elszámolt kiadási tételek (MFB, ÁPV Rt., letéti számlák stb.) mellett szinte lehetetlen megállapítani, mekkora kereslettöbbletet fecskendez a gazdaságba a kormány. Keményebben fogalmazva: a jelenlegi államháztartási folyamatok gyakran köszönő viszonyban sincsenek a költségvetésben leírtakkal.
A másik megjegyzés arra a megállapításra vonatkozik, miszerint a jelenlegi élénkítési stratégia a kínálati oldalra hat, ezért kevésbé egyensúlyromboló. Mindenképpen üdvözlendő, hogy amennyiben a kormány a konjunktúraszabályozás mellett dönt, azt olyan eszközökkel tegye, amelyek a tágabban értelmezett gazdasági keretfeltételek javítását szolgálják (útépítés, beruházástámogatás stb.). Azt azonban le kell szögezni, hogy hiába hívja a szakirodalom ezt kínálatélénkítésnek, ezek a döntések első lépésben pontosan ugyanúgy a kereslet oldalára hatnak, mint például a magasabb bérkiáramlás. Ilyen célokat pedig egyszerűbben lehet szolgálni olyan egyszerű eszközökkel, mint az adócsökkentés.
A szerző a Világgazdaság munkatársa