Egy új "szent háború" felé

Az Afganisztán elleni katonai akció nemzetközi visszhangjai tükrében -- most nem is beszélve Oszama bin Laden veretes üzenetének figyelmesebb olvasatáról -. egyre inkább úgy tűnik, hogy a szeptember 11-ei terrortámadás értelmi szerzőinek elsődleges célja korántsem elsősorban a civilizációk közötti háború huntingtoni forgatókönyvének beteljesítése volt, hanem sokkal inkább a mérsékelt és szélsőséges arab és iszlám erők közötti törésvonal elmélyítése. Ezt pedig jelenleg nem az Egyesült Államok közel- és közép-keleti jelenlétének gyengítésével lehet elsősorban elérni, hanem épp fordítva: az "ellenség" -. vagyis Amerika -. válaszcsapásra, illetve a térségben végrehajtott katonai akciókra kényszerítésével. A terrortámadás kiagyalóinak számítása részben bejött.
Az Egyesült Államok valóban katonai válaszlépésekre kényszerült a világ egyik legszegényebb állama, Afganisztán ellen, az afgán menekültek millióinak sorsa humanitárius katasztrófával fenyeget, az iszlám világon belül pedig -- ahol a kormányok legitimitása amúgy sem túl erős -- erőszakos tiltakozáshullám tanúi lehetünk Pakisztántól Indonéziáig. A terrorakció mögött állók jól érzékelték azt is, hogy Amerika igen komoly nyomást fejt majd ki annak érdekében, hogy ha maga nem is képes felszámolni a terrorcsoportokat és azok bázisait, tegyék meg ezt maguk a terroristákat támogató kormányok és rezsimek. Ezzel ugyanis -- legalábbis a szélsőségesek forgatókönyve szerint -- csak saját bukásukat gyorsítják fel az adott rezsimek, utat nyitva az őket felváltó esetleges fundamentalista erőknek.
Amivel azonban valószínűleg nem számoltak, az az, hogy a terrorizmus és a terrorizmust támogató országok elleni küzdelemben az Egyesült Államoknak nem csupán hagyományos szövetségeseit (NATO, EU), de az ENSZ Közgyűlését, Oroszországot, Kínát és az Arab Ligát is sikerül maga mellé állítania. Még akkor is, ha ez utóbbi komoly fenntartásokkal tekint az afganisztáni bombázásokra. Valószínűleg nem számítottak arra sem, hogy Washington ezúttal már-már pedáns körültekintéssel igyekszik majd eljárni, nem csupán politikai, de katonai értelemben is. Nem véletlen tehát, hogy az afganisztáni légicsapásokat az Amerikai Egyesült Államok nem egyedül vállalta magára, miként nem véletlen az akció civil áldozatainak száma körüli kommunikációs küzdelem s az sem, hogy a Pentagon oly rendszeresen és részletesen számol be a bombákkal egyidejűleg Afganisztánba juttatott amerikai segélycsomagokról és általában az afgán népnek szánt nemzetközi támogatások sorsáról.
Mindezek ellenére az afganisztáni katonai akció leglátványosabb részét, nevezetesen a bombázásokat, gyorsan le kellene zárni. Nem csupán azért, mert a következő afgán kormányzat legitimitása érdekében a tálib rezsimet belülről kell megdönteni (s nem csupán az Északi Szövetségre, hanem a tálibellenes erők széles összefogására, az afgán helyzet normalizálásában érdekelt környező országok támogatására és a nemzetközi szervezetek humanitárius akciójára támaszkodva), hanem mindenekelőtt azért, mert Amerika számára a közel- és közép-keleti térségben folytatott terrorizmus elleni küzdelemben nem Afganisztán a lehetséges kitörési pont. (Sőt -- miként arra már számos elemző rámutatott -- éppen ellenkezőleg: az évtizedek óta polgárháborúban edződött ország komoly csapdákat rejt Washington számára, elsősorban politikailag, most nem is beszélve a katonai szempontokról.)
Valószínűleg ezzel a Bush-adminisztráció is tökéletesen tisztában van. Nem véletlen tehát, hogy John Negroponte amerikai ENSZ-nagykövet a hangsúlyozottan több (vagyis diplomáciai, pénzügyi, rendészeti és hírszerzési) területen folytatott terrorizmusellenes háború katonai akcióinak más államokra való kiterjesztését is kilátásba helyezte a világszervezet előtt. S bár a terrorizmusellenes nemzetközi koalíció törékenységét figyelembe véve aligha valószínű, hogy Washington egyidejűleg több ország ellen is hajlandó katonai akciókat kezdeményezni, az mindenképpen figyelemre méltó, hogy Negroponte Irakot külön is figyelmeztette: "Megsemmisítő csapást mérnek rá, amennyiben beavatkozik az eseményekbe."
Kérdés persze, hogy mit szólna az arab világ a Word Trade Center elleni 1993-as merénylet, valamint a tálibellenes afgán erők vezetőjének szeptember 9-ei meggyilkolása mögött sejtett s a szeptember 11-ei akciókkal is kapcsolatba hozott iraki rezsim megdöntéséhez. Annak az iszlám szerint "hitetlen" Szaddám Huszeinnek a "trónfosztásához", aki nem csupán eltűri, de támogatja és kihasználja a terrorizmust, aki gőzerővel dolgozik azon, hogy a környezetét fenyegető tömegpusztító fegyver birtokába jusson, akitől Kuvait lerohanása óta rettegnek a térségben, s akit még ezekben a napokban is gyűlölnek szomszédai. Kérdés tehát, hogy vajon egy Amerika vezette Irak-ellenes "szent háborúban" -- jelenlegi nyilatkozataik ellenére -- felsorakoznának-e az arab országok a Washington vezette koalíció mellett, legalább olyan elkötelezettséggel, mint tették azt az Öböl-háború idején.
Számos térségbeli elemző úgy véli, hogy bizonyos feltételek teljesülése mellett igen. Itt és most csupán néhány kulcsfontosságú tényezőt említek meg az általuk felvetettek közül.
Valószínűleg elkerülhetetlen lenne Irak megszállása, s ezzel egyidejűleg az iszlám szent helyein (Mekka és Medina) állomásozó amerikai katonák áthelyezése iraki területekre. Nem csak azért, mert a szent helyek "bemocskolása" a térségben uralkodó Amerika-ellenesség egyik gyökere, hanem mert politikai szempontból e nélkül elképzelhetetlen a térség stabilizálása. Márpedig Washington a térségbeli arab országok politikai és logisztikai támogatása nélkül képtelen Irak tartós kontrolljára. Hasonlóan elengedhetetlen feltétel új választások kiírása Irakban, s a választások eredményeinek (tudniillik a valószínűsíthetően síita kormányzat) tudomásulvétele, továbbá bizonyos engedmények árán (például a transziráni kőolajvezeték megépítése) Teherán semlegességének, avagy akár jószándékú beleegyezésének biztosítása. Irak megszállásának persze csak akkor van értelme, ha ez együtt jár nem csak az ország civil lakosságát sújtó s az iszlám és arab országokat közel egy évtizede irritáló szankciók azonnali feloldásával, de Iraknak olyan méretű gazdasági és politikai újjáépítésével, mint amelyre az Egyesült Államok Nyugat-Európa esetében szánta el magát a második világháború után.
S végül, de nem utolsósorban a térség tartós stabilizálása Washington határozott elkötelezettségét követeli meg a palesztin--izraeli kérdés megoldását illetően is, amelynek kulcsfontosságú elemei között helyet kell kapnia a zsidó telepesek 1967-es határok mögé való visszavonulásának, illetve az önálló palesztin állam megteremtésének.
S ez minden látszat ellenére nem Oszama bin Laden követeléseinek teljesítését jelentené, hanem éppen fordítva: a hozzá hasonlók tevékenységének ellehetetlenítését.
A szerző politológus