A hazai egészségügy rossz helyzetének sokrétű oka van. A baj azzal kezdődött, hogy a kórházi ágyak megszüntetését 2007-ben nem a szerkezet átalakításának a szükségessége és a jobb területi megoszlásra törekvés, hanem a költségek csökkentése és a privatizáció elősegítése vezette. Új források bevonásával, a biztosítási csomagok, valamint a tb által finanszírozott szolgáltatások meghatározásával kellett volna kezdeni az akciót.
A fekvőbeteg-ellátásban a tb-finanszírozás alá eső hotelszolgáltatást a minimális szinten lehetett volna meghatározni, és az e felett jelentkező igényeket csillagokkal jelölve a szállodai árakkal összevetve megemelni. Például egycsillagos ellátás járna tb-finanszírozás mellett a fürdőszoba nélküli, öt-tíz ágyas kórtermekben, az ennél magasabb színvonalat a szállodai árakkal párhuzamos csillagokkal jelölt co-payment befizetésével lehetne megkapni. Hasonlóan kellene az étkezést is finanszírozni. Tehát a kötelező biztosítási csomag feletti igényeket kiegészítő biztosításból vagy co-paymentből kellene fedezni, de az alapcsomag mindenkinek járna akár a magánegészségügyben is.
A szakmák közötti egyenetlenséget a lobbitevékenység helyett az európai országok átlagának vagy a legutóbb felvett országok arányainak a figyelembevételével kellene meghatározni úgy, hogy a GDP-ből jutó 4-5 százalékot arányosan kellene felosztani a szakmák között. A részszakmák és -tevékenységek költségeit maguk a szakemberek demokratikus módon határozhatnák meg, például a kollégium vezetésével. Természetesen tudomásul kell venni, hogy a GDP-k közötti tízszeres különbséget szorozni kell az amerikai 16 és a magyar 4,7 százalék közötti aránnyal, és ezt az arányt javítani kellene.
Saját szakterületem, a gasztroenterológia, illetve az endoszkópia helyzetére az jellemző, hogy Szlovákiában 2,4-szer, Lengyelországban, Csehországban négyszer, Németországban tízszer többet adnak az elvégzett endoszkópos vizsgálatokért, mint Magyarországon. Ezt a legutóbbi négy-öt miniszternek és államtitkárnak elmondtuk, de semmi javulás nem történt. Tudomásul kell venni, hogy az endoszkópos eszközök ára minden országban ugyanannyi. Magyarországon az egészségügyi fizetések alacsony szintje és a dolgozók lelkesedése teszi lehetővé, hogy az endoszkópos vizsgálatokat így is el lehet végeztetni. A gasztroenterológia hátrányos helyzete a többi szakmával szemben már Gógl Árpád minisztersége alatt is nyilvánvalóvá vált, pedig ő korábban a kollégium elnöke volt, de miniszterként már nem tudta vagy nem akarta a gasztroenterológia finanszírozását rendezni, és a helyzet azóta csak romlott.
A progresszív betegellátás az utóbbi években nem működik, mert a volumenkorlát és a nehéz esetek finanszírozásának megoldatlan helyzete a magasabb szintű intézményeket a csőd szélére sodorja. Csak a nehéz esetek elkülönült finanszírozása és a magasabb szintű intézmények kiemelt költségvetése tenné lehetővé a centralizált, progresszív betegellátást. Ennek szakmai érvrendszere és támogatottsága elvben megvan, de az OEP támogatása nélkül előrelépés nem lehetséges. A minimumstandard I–II–III szintben való meghatározásának azt is jelentenie kellene, hogy az ide allokált tevékenységek eszközeit és anyagigényét is biztosítani kellene.
A jelen helyzetre az jellemző, hogy az amortizáció biztosítását már tíz éve, Rácz Jenő helyettes államtitkársága alatt azzal tagadták meg, hogy azonnal kiderülne, ki dolgozik és ki nem. Jellemző módon az akkori OEP-képviselő a HBCS-pontok (a beavatkozásokért járó díjak forintértéke) állandó módosítását is azzal indokolta, hogy három-négy hónapig az orvosok kódolásának nehézsége miatt az OEP kiadása néhány milliárddal kisebb. Ha a szakmai előrelépés helyett a költségek csökkentése a cél, akkor racionális betegellátás nem lehetséges.
A szerző a Magyar Gasztroenterológiai Társaság elnöke
