Az árampiac diszkrét bája
A 2009. évi eddigi áremelkedés gazdasági indokoltságát két tényező is erősen megkérdőjelezi. Egyrészt az energiahordozók árcentrumát képező kőolaj ára a 2008. évi átlagos 98 dollár/barrellel szemben 2009 eddigi időszakában 65-68 dollárra csökkent. A hazai villamos energia előállításában jelentős szerepet játszó földgáz ára ennél is erőteljesebben esett. Másrészt a gazdasági válság hatásaként a villamosenergia-felhasználás átlagosan 6-7 százalékkal csökkent, szinte valamennyi EU-tagországban. A közgazdasági álmoskönyvek szerint – bár a tüzelőanyagok költsége nem meghatározó jelentőségű – normális piacot feltételezve mindkét tényezőnek az árak csökkenését kellene eredményeznie.
Az érintett szereplők bizonyosan számtalan okra hivatkozhatnak, amelyek a vállalkozás szintjén az árak növekedését indokolják. De a probléma gyökere éppen ott van, hogy a teljes piacnyitástól függetlenül a hazai villamos energia ára továbbra sem a termelők és fogyasztók közötti alku alapján alakul, hanem a termelők, szolgáltatók, valamint a hatóság közötti egyezkedés szüleménye. A magyar piacnyitás sajátossága és torz működése abban van, hogy – bár a szabályok formailag az eladók és a vevők közötti alkut lehetővé teszik – a piac kínálati hatásait gúzsba kötik a politikai megfontolások, a termelésre és a szolgáltatásra való visszahatásuk gyakorlatilag nem működik. A piacosítás rákfenéje nem az érvényes jogi előírások gyengeségeivel függ össze alapvetően, hanem a piac szerepének szándékolt korlátozásával, vagy a gazdasági logikát nélkülöző állami beavatkozásokkal.
A szándékolt korlátozásra tipikus példaként adódik a Vértesi Erőmű esete. Már a korábbi, többszöri sikertelen privatizációs kísérlet nyilvánvalóvá tette, hogy az erőmű – bányával vagy nélküle – nem lehet versenyképes. A legfrissebb vizsgálatok 2009-re – támogatások nélkül – mintegy 20 milliárd forintos veszteséget valószínűsítenek. Normális piacot feltételezve az erőműnek nem lehetne piaca az egyébként is lecsökkent igények és a jóval olcsóbb import körülményei között. Bár végleges döntés nincs, de nagy a valószínűsége, hogy az eddigiekhez hasonlóan foglalkoztatási és „ellátásbiztonsági” okokra hivatkozva az erőmű zavartalanul tovább működik. Ilyen politikai hozzáállás mellett mi értelme van a piacnak?
A gazdasági követelményeket nélkülöző szabályozásra az állami támogatások 2009-ben érvényesülő rendszere említhető. Mint ismert, a megújuló forrásokat felhasználó erőművek termelését az állam kötelezően és a versenypiacénál magasabb árakon veszi át. A villamos energia árát jelentősen emelte, hogy közel változatlan ilyen kapacitásokból 2009-ben mintegy 10 százalékkal többet kellett a piacinál jóval drágábban átvenni. Ráadásul a 2008. évi 25 Ft/kWh árral szemben 2009 első hét hónapjában az egységár 32-33 forintra ugrott. Mindezek eredőjeként a tavalyi 60 milliárd forint körüli támogatási igény 2009-ben elérheti a 100 milliárd forintot.
Igazából a probléma nemcsak az, hogy a 20 milliárdos veszteséget termelő erőmű és a tavalyihoz képest 40-50 milliárddal megnövekedett támogatási igény a fogyasztói árakban csapódik le, hanem hogy a versenyképesebb szereplők termelésük visszafogására kényszerülnek, költségeik növekednek, és a hatóság aligha lehet képes ellenállni az indokolt költségekre való hivatkozásnak. A piaci működés bohózattá torzult.
Egyre inkább úgy tűnik tehát, az árampiac teljes megnyitása nálunk a verseny elemi feltételeit sem teremtette meg. Lényegében változatlanul maradt a kulisszák mögötti alku a hatóságokkal, amelyben a hatóság szükségszerűen vesztésre van ítélve. De az igazi kárvallottak mégiscsak a fogyasztók.
A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója
