Az egyéves útkeresés, az átmeneti és improvizatív intézkedések után úgy tűnik, a gazdaságpolitika tényleges irányítói vagy azt értették meg végre, hogy a külvilág és a gazdasági szereplők mit szeretnének hallani, vagy jobb esetben akár azt is, hogy ténylegesen mi szolgálja az ország és a gazdaság valós és tartós érdekeit.
Csakhogy aki közvetlen közelről és részleteiben vizsgálja az egyes szakpolitikai intézkedéseket és koncepciókat, abban újra felszaporodnak a kérdések. Hogyan lehetne az alacsony képzettségűek foglalkoztatását olyan adóátalakításokkal segíteni, amelyek tartósan és folyamatosan emelik az alacsony jövedelmek adóterhelését? Hogyan lehetséges a gyógyszertámogatások egyharmadát úgy megspórolni, hogy ez se az ellátás színvonalát, se a gyógyszerek kiskereskedelmi árát ne érintse? Hogyan lehet az államháztartásban megtakarítást elérni olyan ellátások, mint például szolgálati nyugdíjak tömeges és visszamenőleges hatályú eltörléséből, melynek következtében az érintettek nem tudnak majd állást találni, hiszen abban a jelenlegi foglalkoztatási viszonyok mellett az adórendszer átalakítása is akadályozza őket, amelynek eredményeként viszont végül megint csak állami ellátásokra szorulhatnak. Hogyan segíthetne mindezen olyasfajta közfoglalkoztatás, amely megint csak költségvetési pénzeket emészt fel, és így felboríthatja a konvergenciapályát, ezért éppen hogy visszaszorulóban van, miközben a tartós foglalkoztatási viszonyok javítására és az érintettek folyamatos aktivitásának a biztosítására eleve nem alkalmas.
Egyévnyi kormányzás után tehát eljutottunk abba az állapotba, hogy már nem a meghirdetett célokkal, legfeljebb az azok vélt megvalósítását szolgáló intézkedésekkel kapcsolatban lehet kifogásunk. Nagy kérdés azonban, hogy ebben a vonatkozásban a kormány képes lesz-e tanulni hibáiból és ledolgozni hátrányait. Az aktuális világgazdasági környezeti és a pénzpiaci ismeretek hiányából fakadó kommunikációs baklövések ugyanis a károk azonnali érzékelése, azaz a forintárfolyam kilengése és a kamatterhek emelkedése után ésszerű vezetői döntésekkel korrigálhatók. Az olyan szervezeti kultúra, amelyben a politikai elkötelezettség messze fontosabb prioritás, mint a szakmai tudás és annak elfogulatlan alkalmazása, választási küzdelemben és hatalmi csatározásban lehet ugyan hatékony, a tényleges kormányzati teljesítményt azonban elkerülhetetlenül lerontja. Amíg az önálló és a politikai vezetőktől akár független szakmai véleménynyilvánítást a vezetés nem honorálja, hanem bünteti, addig politikai vízióinak a megvalósítását szolgáló intézkedései rendre gyenge szakmai lábakon fognak állni.
Márpedig ezek a megvalósítási kockázatok a jövőre nézve is változatlanul fennállnak, hiszen sajátos kép rajzolódik ki arról, hogyan és milyen szempontok, illetve milyen politikai viták során alakulnak ki a részletes elképzelések a nyugdíjrendszerről, a rokkant- és szolgálati nyugdíjakról, az önkormányzati rendszer újraszabásáról vagy a különösen sok kérdést felvető és az eredeti gazdaságpolitikai víziókkal számos ponton ütköző adóátalakításokról. Csak remélhető, hogy a kormány idővel felismeri, miszerint tényleges teljesítményét az önálló, pártpolitikai kötődésektől és személyes ambícióktól vagy félelmektől mentes szakmai vélemények nemcsak hogy nem gátolják, hanem sokkal inkább segítik, sőt, azok jószerével a minőségi kormányzati munka elengedhetetlen elemei.
