A bioüzemanyagok használatának lehetősége egyidős a kőolaj-származékokkal működő motorok alkalmazásával. A 70-es évek nagy olajárrobbanásai hozták ismét előtérbe a használatukat, de igazából a megállíthatatlanul növekvő igények, a véges kőolajforrások miatt ma már komolyan jelentkező szűkösség motiválta az alkalmazásukat. A bioüzemanyagok termelésének és felhasználásának ösztönzését az utóbbi évtizedben a környezetvédelmi szempontok, különösen pedig a szén-dioxid-kibocsátás veszélyesen növekvő ütemének radikális csökkentése határozta meg. Új dimenziókba helyezte a gazdasági tevékenységek megítélését, hogy az élhető globális környezet meghatározó feltételeinek romlása esetleg megfordíthatatlanná válik. Az igazi kihívás annak megválaszolása, hogy a mai, különösen pedig a jövőbeni veszélyek elkerülése érdekében a nagyon különböző fejlettségű és eltérő környezeti adottságú országoknak milyen áldozatokat kell, lehet és érdemes vállalniuk. Miután a kialakult helyzet több eleme is ismeretlen vagy vélelmezett összefüggéseket takar, gazdasági értelmezésük, racionalitásuk a mai közgazdasági eszközökkel nehezen bizonyítható, így inkább a hitek, a víziók világába sorolandók. Sokan a lobbik harcaként jellemzik a kialakult vitákat.
Az első ránézésre kézenfekvő megoldásként adódó első generációs megoldásokról – szélesebb körű elterjedésük után – kiderült egyrészt, hogy a teljes vertikumra számított energiamérlegünk enyhén szólva vitatható, pozitív hozadékot nem eredményez. Másrészt, amennyiben komolyabb szerepet szánunk nekik az igények kielégítésében, úgy a mezőgazdasági termelést és az élelmiszerárakat komolyan befolyásolják. Végül pedig tömegszerű termelésük – például cukornád, kukorica – már ma is érzékelhető torzulásokat okoz, amelyek globális hatásai túlkompenzálják a hasznosításuk során tapasztalt kedvezőbb szén-dioxid-kibocsátási mutatókat.
Az a döbbenetes helyzet van kialakulóban, hogy miközben az EU élharcosa a környezetvédelemnek, a bioüzemanyagok használatára ambiciózus direktívákat fogalmaz meg, igényeinek jelentős részét valószínűleg importból szerzi majd be, például a dél-amerikai esőerdők vészesen fogyó területeinek árán. Amit Európában a szén-dioxid-kibocsátásban megtakarítunk, azzal a világ más térségeiben legalább anynyival rontjuk a globális mérleget. A korszakváltás előtt álló energiapolitikának részévé kell válnia, hogy az első generációs bioüzemanyagok összességében nem lehetnek alternatívái a hagyományos üzemanyagoknak. Középtávon inkább a földgáz, az elektromos meghajtás és annak változatai jöhetnek számításba. Hosszabb távon pedig a mezőgazdasági növények teljes hozamát átalakító technikáktól várhatunk racionális megoldást.
A pénzügyi-gazdasági válság után megváltozott gazdasági összefüggések felerősítették az első generációs bioüzemanyagokkal szembeni kételyeket. Éppen ezért aligha eltúlozható jelentőségű, hogy a most formálódó hazai energiapolitikai koncepció az eddigi frontális – kerül, amibe kerül – megközelítéssel szemben az új helyzet által megkívánt visszafogottsággal értékeli a hazai bioüzemanyag termelésének és felhasználásának kérdését. Megítélésem szerint a hazai mezőgazdaságnak általában nincs komparatív előnye, bár bizonyos termékek és térségek racionálisan átalakíthatók ilyen célú termelésre. Korszerű, versenyképes termelés esetén nincs foglalkoztatási többlet, sok munkaerő felhasználása esetén ugyanis a bérek nemigen haladhatják meg a munkanélküli-segély szintjét.
Tetszik, nem tetszik, az üzemanyagok tipikusan tőzsdei tömegtermékek, ahol a nagyságrendi megtakarítás a legfontosabb globális versenyképességi tényező. Ennek hatását csak részben ellentételezheti a gyakran felvetődő komplex hasznosítás, amelynek hatékony technikája még a távolabbi jövő zenéje. Nem is említve az ilyen hasznosításhoz kívánatos – nálunk annyira reménytelen – magas szintű társadalmi-gazdasági-szervezési együttműködés követelményét.
