Az euró túl nagy ahhoz, hogy megbukjon
A németek attól félnek, hogy az ilyen innovációk a belföldi hitelfelvételi költségek emelkedéséhez, illetve a szegényebb országok felé irányuló közvetett vagy közvetlen fiskális transzferhez vezetnének. Emellett óvnak a morális kockázattól, mert a túlságosan eladósodott országok mentesülnének a közpénzügyeik rendbetételére irányuló piaci nyomás alól. Harmadikként utalnak az alkotmányos és az uniós alapszerződésből adódó korlátokra, amelyek jelenleg még útját állják a fiskális unió megteremtésének. Végezetül attól tartanak, hogy idővel a német szuverenitás is csorbulna, ha az előrehaladó európai egyesülés során legitimálnák a túlságosan eladósodott országok szuverenitásának megsértését.
Akik elutasítják a fiskális unió szükségességéről szóló, erősödő konszenzust – ami valójában az adósságválság megoldásának kulcseleme lenne –, azok magát az euróövezetet és Németországot is súlyos kockázatnak teszik ki. Ha ragaszkodnak a félintézkedésekhez, azzal csak fokozzák a piacok türelmetlenségét, és egyre elszántabb spekulációs rohamokat váltanak ki, nemcsak a gyengébb, periferiális államok, hanem az euróövezet jelenleg még AAA besorolású központi országai – mint Franciaország vagy akár Németország – ellen is, mert ez utóbbiak bankjai nagy összegű követeléseket tartanak nyilván a peremen lévőkkel szemben.
A bankszektor gyengülése az euróövezeti fellendüléssel és stabilitással szembeni fő veszéllyé lépett elő. Szuverén csődök esetén a bankrendszer megmentésének költsége messze meghaladná az eurókötvények kibocsátásának vagy egy ésszerű transzfereljárásnak a költségeit. A befektetőket meg kell nyugtatni, hogy az adósságszolgálat teljesítése kézben tartható, emellett a tartozások nagysága és a deficitkorlátok betartása ellenőrzés alatt van, amivel minimalizálni lehet a csőd kockázatát. A bankokat pedig képessé lehet tenni arra, hogy letegyék a fenntartható növekedés alapjait.
Az euróövezet fenntarthatóságát érintő, rendszerszintű kockázatok valójában egy ördögi kört hoznak mozgásba. Növekednek a kételyek az eladósodott országok fizetőképességét illetően, ezért a fiskális pozícióik konszolidálását és a reformok előbbre vitelét célzó erőfeszítések nem vezetnek a pénzügyi helyzet javulásához, erre pedig szükség lenne a válság leküzdéséhez és a kilábaláshoz. Emiatt a fiskális konszolidáció is egyre elérhetetlenebb, és ez megújuló spekulációs rohamokhoz vezet.
Az Európa déli peremén tapasztalható gazdasági és szociális zavarok idővel geopolitikai kockázattá válnak.
Ennek hatását felerősítené, ha a csődökhöz kapcsolódóan magában az euróövezetben is egy megfékezhetetlen válság robbanna ki, amely egy Lehman-szerű dominóhatás következtében az egész felépítményt veszélyeztetné. Az euróövezet dilemmáiról, illetve a javasolt megoldásokról vég nélkül lehetne vitatkozni. Lehetne érvelni például úgy, hogy az eurókötvényekkel az euróövezeti államok egyesíthetnék a pénzügyi erejüket, az eurót tartalék valuta szerepkörében is vonzóbbá lehetne tenni, alacsonyan lehetne tartani a hitelfelvételi költségeket, mindezt az AAA besorolású államok túlterhelése nélkül.
A jogi problémákon rövid távon felülkerekedhetnénk, ha például az eurókötvények megtervezésénél hitelgaranciákat, vagy törlesztési prioritásokat határoznának meg, esetleg bizonyos adójövedelem-forrásokat a tartozások biztosítékaként kötnének le. A morális veszélyek csökkentése végett például a GDP 60 százalékára lehetne korlátozni az eurókötvény-adósságot. Ennél is szigorúbb korlát lenne, ha a tékozló országokat szigorúbb fegyelmező eljárás alá vonnák.
Az adódó politikai problémákat az európai bankok sebezhetőségével szembeállítva kellene kezelni. A német bankok a fejlett államokban a leginkább eladósodottak, és már a válság kezdetén egyharmadnyit tartottak kézben a görög, portugál, ír, spanyol és olasz hitelekből. Amíg az euróövezet ilyen, rendszerszintű problémáit nem orvosolják, addig a szuverén csődök egyáltalán nem tekinthetők valószerűtlennek. Ha pedig bekövetkeznek, akkor a szükséges bankmentő akciók elfogadhatatlan költségekkel járnak. Egy kiteljesedő bankválság depresszióba taszítaná az egész euróövezetet, de talán a globális gazdaságot is.
Egy európai léptékű banki feltőkésítés már rövid távon is fontos lenne, hogy korlátok között lehessen tartani a szuverén csődökkel járó veszteségeket. A szembenézést az euróövezet mélyebb hibáival nem lehet vég nélkül halogatni. Az eurókötvényt kombinálni kellene az Európai Központi Bank végső hitelezői jogkörének kiterjesztésével, illetve a szilárd gazdasági kormányzással. Hosszabb távon emellett a tőke-, a termék- és a munkaerőpiacok radikális reformjára szintén szükség lesz. Mindezt ki kell egészíteni európai szintű beruházási stratégiával, amelynek a versenyképesség és a növekedési kilátások javítását kellene szolgálnia.
Az európai versenyképességnek nemcsak globális dimenziói vannak. Magán az euróövezeten belül is óriási eltérések vannak, amelyek például a központi régiók és a perifériák közötti kereskedelmi egyensúlyhiányban nyilvánulnak meg. Ez valójában az adósságválság központi eleme. Az euróövezet kohéziója és jövőbeni növekedése döntően attól függ, hogy létrejön-e egy adományokon és hiteleken alapuló keretrendszer, amelyen keresztül a beruházási források a szegényebb országok felé áramlanak, hogy bezáródjon a versenyképességi olló.
A pénzügyi sajtóból kölcsönzött kifejezéssel élve: az euró túl nagy ahhoz, hogy megbukjon. A szükséges döntéseket inkább előbb, mint utóbb meg kellene hozni, hogy az euróövezet képes legyen alakítani az eseményeket, ne pedig azok rángassák.
Copyright: Project Syndicate, 2011,
@ www.project-syndicate.org
