Törökország, Egyiptom és Tunézia nagyon sokban különböznek, közös bennük azonban, hogy iszlám kormány irányítása alatt állnak, illetve Egyiptom a legutóbbi időkig állt. Ezek a kormányok, ha különböző mértékben is, de aláásták demokratikus felhatalmazásukat azzal, hogy nem védték meg a polgári és az emberi jogokat, ellenfeleikkel szemben pedig kemény kézzel léptek fel. A nyilatkozatok ellenére az iszlám vezetőket a demokrácia csupán addig érdekelte, amíg megnyerték a választást.
Van tehát igazság azoknak az álláspontjában, akik szerint indokolható volt Mohamed Morszi kormányának elmozdítása. A Muzulmán Testvériség kormányzása egyre inkább autoriterré vált, és eltiporta a Hoszni Mubarakot a hatalomból elűző Tahrir téri forradalom eszméit és törekvéseit.
Ennek ellenére nehezen érthető, hogy annyi egyiptomi liberális kiállt a katonai puccs mellett. A szavakkal való játék nem fedheti el, hogy mi történt: a szabad választásokon győztes kormányt a hadsereg elmozdította a helyéről.
John Kerry amerikai külügyminiszter szerint az egyiptomi hadsereg „helyreállította a demokráciát”. James Jeffrey korábbi nagykövet pedig Törökországgal – mindenekelőtt az 1980-as puccsal – példálózott, mondván: a hadsereg „szorítja keretek közé az iszlám mozgalmakat”.
Egy politika felett álló pártatlan döntőbíró, aki megakadályozza a hatalommal való visszaélést, és helyreállítja a demokráciát: vonzó elképzelés. De Törökországé nem ennek a példája. Igaz, hogy a török hadsereg nem akart közvetlenül kormányozni, és a puccsok után rendre átadta a hatalmat egy polgári kormánynak, az újabb és újabb katonai beavatkozások azonban visszavetették a demokratikus politikai kultúra fejlődését.
A demokrácia alapja a versengő csoportok közötti quid pro quo („valamit valamiért”): mindenki beleegyezik abba, hogy amennyiben hatalomra kerül, megvédi a másik jogait, a többiek pedig ennek fejében elfogadják, hogy versenybe száll a hatalomért.
Az alkotmányos korlátok önmagukban ezt nem képesek biztosítani, mivel a hatalmon lévők könnyedén átgázolhatnak rajtuk. A helyes politikai viselkedés normáit a pártoknak, a parlamenteknek és a bíróságoknak egyaránt magukévá kell tenniük, hogy a hatalommal való visszaélés megakadályozható legyen. Ezeket a normákat az tartja fenn, hogy mindenki tudja: áthágásuk káros következményekkel jár. Ha én, amíg ma hatalmon vagyok, nem védem meg a jogaidat, akkor te miért ismernéd el az én jogaimat, amikor holnap hatalomra kerülsz?
Amikor egy külső erő, például a hadsereg – akár közvetlenül, akár valamelyik pártot támogatva – megzavarja ezt a játékot, a politikai viselkedés dinamikája visszafordíthatatlanul megváltozik. Ez a problémája a török demokráciának is. Amikor Tayyip Erdogan miniszterelnök Igazság és Fejlődés Pártjának 2002-ben hatalomra került, nem csupán a demokratikus kultúrája hiányzott, de erősen tartott attól is, hogy mi lesz a szekuláris hadsereg reakciója. Ez a félelem hajtotta, amikor látványos büntetőperek sorozatát indította el magas rangú katonai vezetők és más ellenfelei ellen. Amikor Erdogan kormánya elveszítette a liberálisok támogatását, akkor a médiát helyezte nyomás alá, korlátozva a szólásszabadságot.
Vajon Morszi és Erdogan a vallásos ideológiát követve cselekedett, vagy a helyükben a legtöbb politikai vezető, aki meg akarja tartani a hatalmát, hasonlóan járt volna? Populista, a polgári és politikai szabadságjogokat rutinosan semmibe vevő „erős emberekből” Latin-Amerikában sincs hiány, pedig ott az iszlám semmilyen politikai szerepet nem játszik.
Mindez nem menti fel a hatalmukkal visszaélő iszlamista vezetőket. Ahogy azonban a török hadsereg intervenciói visszavetették a demokráciát, úgy a Morszit elmozdító egyiptomi katonák sem a demokratikus rendet állították helyre. Egy eredendően autoriter és hierarchikus szervezet nem lehet a demokratikus átmenet letéteményese. A hadsereg közbelépésére szükség lehet, amikor egy ország a polgárháború szélén áll – ahogy Törökország 1980-ban vagy Egyiptom júliusban –, de nem keverhetjük össze a rend helyreállítását a demokrácia helyreállításával.
Bár a demokráciáért folytatott csatát otthon kell megnyerni vagy elveszíteni, szerepet játszanak a külső szereplők is. Az emberi jogi szervezetek például számon tartják és nyilvánosságra hozzák a jogsérelmeket és a hatalommal való visszaéléseket.
A demokratikus országok – különösen az USA és az EU tagállamai – megtehetik, hogy egyértelműen elítélik az autoriter gyakorlatokat, és ellenállhatnak a kísértésnek, hogy rövid távú stratégiai előnyök érdekében helyi erős emberek kedvében járjanak. Mivel nemcsak a gazdaság, a kommunikáció is globális, az autokratikus vezetők ereje legalább olyan mértékben ered nemzetközi megítélésükből, mint a helyi intézmények felett gyakorolt ellenőrzésből.
Ha a kívülállók a közel-keleti politikai válságot iszlám-szekuláris ellentétként tüntetik fel, azzal nem segítenek, sokkal inkább ártanak. Ezzel ugyanis az Erdoganhoz hasonló vezetők kezére játszanak, akik nemzetközi hatalmak iszlámellenességét saját politikai bázisuk mozgósítására használhatják fel. Az emberi jogok és a törvények megsértését el kell elítélni, de anélkül, hogy a kultúrához vagy a valláshoz kapcsolnánk őket.
A szerző a princetoni Institute for Advanced Study professzora.Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
