Hiába hajtogatják évek óta a hazai bankok vezetői, hogy most már aztán tényleg meg lehet állítani a lakossági hitelportfólió romlását, jelentős eredményt nem sikerül elérni. A PSZÁF statisztikái szerint a lakosságnál lévő hitelek bő egyharmada valamekkora csúszásban van már, az átstrukturált tételeket is a „nem problémamentes” halmazba véve pedig már csak a hitelek nem egészen felét törlesztik a szerződésben eredetileg meghatározott feltételek szerint.
A problémás portfólió korábban eképzelhetetlenül magas arányának több oka is van, amelyek nyomán elképzelhetetlen, hogy gyorsan javítani lehetne a képen. Az egyik, hogy a háztartások jövedelmi helyzete nem teszi lehetővé, hogy a hiteleik mennyiségét gyors ütemben mérsékeljék: a keresetek lassan nőnek, a magas, és az adósok nagy részének halvány esélye sincsen arra, hogy az eredeti ütemben törlessze hitelét.
A másik ok, hogy a pénzügyi szolgáltatók sem tudnak igazán mit kezdeni a hitelek mögött álló fedezetekkel. Az összeomlását megelőzni hivatott kvótarendszer működik ugyan, ám nagyon kevés az olyan lakás, amelyet elfogadható áron értékesíteni lehetne, hiszen a vevők eltűntek a piacról. Ennek megfelelően a 24 ezer, eddig árverésre kijelölt lakásból nagyon keveset tudtak eladni a bankok, tisztítva ezzel a portfóliót.
A harmadik – és szintén igen fontos – tényező pedig az új kihelyezések hiánya. A lakossági ügyfelek legnagyobb része fél újabb kölcsönt felvenni – akkor is, ha megtehetné –, ezért a portfólió folyamatosan zsugorodik és öregszik, ami szintén a minőség romlásával jár együtt.
Mindezek eredőjeként nem lehet számítani arra, hogy a mostanra kialakult arányokon gyors ütemben javítani lehetne, még akkor sem, ha lesz valami az újabb devizahiteles mentőcsomagból. Lassú és fájdalmas menetre kell tehát változatlanul számítani: túl nagy az örökség ahhoz, hogy gyorsan megszabaduljunk tőle.
