A törvény – többek között – nagyságtól függetlenül számos tisztességtelen magatartást megtiltana az élelmiszer-kereskedelemben részt vevőknek, aszimmetrikus alkuhelyzetté nyilvánítva minden beszállító és kereskedő közötti viszonyt – véli Torjákné Amberger Teréz.
Emellett árszabályozó rendelkezést is tartalmaz, amikor a kereskedő által a beszállítónak nyújtott szolgáltatások összértékét a beszerzési ár 3 százalékában maximálja, és különféle élelmiszertermékek esetén más-más fizetési határidőket állapít meg.
Az ellenőrzési hatáskört a mezőgazdasági szakigazgatási szervekhez helyezi úgy, hogy az ellenőröknek – előzetes bírói engedély nélkül is – lehetővé teszi a házkutatást. Minden jogsértés esetén pénzbírság kiszabását rendeli el, minimális összeget is meghatározva oly módon, hogy az első alkalommal százezer, második alkalommal viszont már félmillió forint.
A kereskedelmi láncok ellen leggyakrabban felhozott érv, hogy az értékesítés során túl nagy, „tisztességtelen” haszonra tesznek szert, s „monopolhelyzetük” révén olyan alacsony beszerzési árakat szabnak meg, amelyek tönkreteszik a magyar mezőgazdaságot és élelmiszeripart. Ez a vád leggyakrabban több kiskereskedelmi lánc ellen hangzik el, ami eleve kizárja azt, hogy ezek a vállalatok monopóliumok lennének, továbbá azt is, hogy sok termelőt tudnának egymás ellen kijátszani.
Semmi jel nem utal arra, hogy a termelők tömegei mentek volna tönkre a kereskedők „túlzott profitéhsége” miatt, ezáltal veszélybe sodorva a fogyasztók ellátását. A termelők egy része valóban tönkremegy a versenyben, más termelők azonban örömmel átveszik a helyüket, s így tartós hiány nem alakul ki. Mintha működne a piac önszabályozó, láthatatlan keze.
A kiszelektálódott vagy annak veszélyét észlelő termelő ilyenkor a vele közvetlen kapcsolatban álló kereskedőt hibáztatja, miközben valójában a saját termékeinek piacán, a versenytársaival folytatott küzdelemben bukott el.
