A közgazdaságtan talán legnagyobb alapvetése a kereslet és kínálat modellje: ha egy termék ára nő, akkor a kereslet jó eséllyel csökkenni fog iránta – ha az ár csökken, akkor pedig felpörög a kereslet. Ám mit ér egy szabály az azt erősítő kivételek nélkül? Napjaink piaci környezete pedig bővelkedik ebben is, abban is.
Az angol tavaly szeptember óta kitartóan 10 százalék felett jár, a legfrissebb, márciusi adatok 10,1 százalékos pénzromlásról számolnak be az egy évvel korábbi viszonyokhoz képest. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden termék ára 10 százalékkal lett magasabb: a volatilis elemektől megtisztított maginfláció például csupán 6,2 százalék volt márciusban, míg a lakosság számára nagyságrendekkel fontosabb élelmiszerár-emelkedés drasztikusan rosszabb adatot, 19,1 százalékot mutat.
Ha az árak emelkednek, mégpedig ennyire, akkor a fogyasztás csökken – mondhatnánk a tankönyv szerint. És nem lenne igazunk. Vagyis nem teljesen.
A lakosság ugyanis ebben a helyzetben két, egymásra látványosan hasonlító végletre és a közte található többségre lesz bontható a reakciójuk tekintetében: lesznek azok, akiknek semmi sem drága, és lesznek azok, akiknek már nincs hova hátrálniuk.
Az áremel(ked)és a tehetősekre a fogyasztási trendek alakulása alapján gyakorlatilag semmilyen hatással nincs, sőt: a luxuscikkek ára ugyan folyamatosan növekszik, ám a kereslet nemhogy csökkenne irántuk, hanem folyamatos nő is – ezeket nevezi a közgazdaságtan Veblen-javaknak. A Veblen-javak olyan luxus fogyasztási cikkek, amelyekre a kereslet az áruk növekedésével együtt nő. A magasabb ár ugyanis magasabb státuszt társít az adott termékekhez az erre fogékony fogyasztók pszichéjében, így ezek a termékek gyakorlatilag soha nem lehetnek túl drágák – még ha valós értékük messze el is törpül a piaci árukhoz képest.
Angliában 2022 első felében 5,5–10 százalék közti inflációs környezet mellett
a svájci órák iránti kereslet 31 százalékkal, míg a Burberry eladásai 11 százalékkal nőttek, eközben az LVMH divatház, mely a Dior, Tiffany és Louis Vuitton termékeket gyártja, 28 százalékos értékesítési növekményt könyvelt el.
Hol is van itt akkor a növekő ár-csökkenő kereslet modell? A skála középső részén.
A leggazdagabbak és a legszegényebbek közt elhelyezkedő, mondhatni középosztály ugyanis ezen racionalitás szerint viselkedik: ha valami drágul, vagy kevesebbet vesz belőle, vagy megpróbálja azt helyettesíteni egy másik márka alacsonyabb árú, de ugyanazon termékével. Ahogy azonban az anyagi lehetőségek csökkennek, az árak, illetve az infláció pedig növekszik, az elméleti középosztályunk alsó hányada már szinte teljes mértékben a helyettesítés, az alacsonyabb ár és az ezzel sokszor együtt járó alacsonyabb minőség mellett teszi le voksát.
A létra legalsó fokain azonban már a kiindulási állapot is a helyettesítő termék volt, hiszen nem futotta másra. Tételezzük fel, hogy egy roppantul szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező egyén étrendjének nagy részét a burgonya teszi ki – tápláló, viszonylag olcsó és egészséges zöldség –, melyhez az inflációs helyzetet megelőzően olcsó húsokat vásárolt, mert ez még éppenhogy, de belefért neki. A burgonya tette ki azonban az étrendje legnagyobb részét.
A krumpli ára tavaly a briteknél több mint 60 százalékot ugrott, roppantul nehéz helyzet elé állítva vizsgálatunk alanyát.
Emberünk ugyanis rájött, hogy az a hús, amelyet eddig vett, már nem fér bele a büdzséjébe, ennie azonban muszáj helyette valamit, hiszen egyébként felkopik az álla: lévén, hogy olcsóbb húst már nem talál a piacon, mert nem létezik, így helyettesítő termék híján marad, és úgy dönt, az értendje nagy részét kitevő burgonyából vásárol majd többet, hogy az űrt kitöltse.
A krumpli ára nőtt, ugyanakkor a kereslet is erősödött rá:
alanyunk így akaratán kívül ugyan, de bemutatta a Giffen-javak működését.
A közgazdaságtan az 1800-as évek közepe óta ismeri a jelenséget, a létezését minden kétséget kizáróan bizonyítani azonban csak 1990-ben sikerült. A nevét Robert Giffen skót közgazdászról kapta, akiben Írország szegényeinek étkezési szokásait vizsgálva fogalmazódott meg az alapvető javak körében tapasztalt növekvő ár-növekvő kereslet modellje.
Az elmélet bizonyítására 1990-ben került sor az Egyesült Államokban, amikor rágcsálók folyadékválasztásában is sikerült felismerni a jelenséget, bizonyítva ezzel annak univerzális jellegét. A kísérlet a következőképpen zajlott: a kutatók kétféle folyadékot kínáltak fel a kísérleti alanyként közreműködő patkányok számára – az egyik a rágcsálók kedvence, a gyömbérsör, míg a másik kinintartalmú, rettenetesen keserű víz volt.
A két folyadék árát vagy értékét úgy szabták meg a kutatók, hogy a gyömbérsör drágább legyen, azaz ha a patkányok megnyomtak egy pedált, kevesebb, de finomabb folyadékhoz jutottak, mint a kinines pedál – keserű víz – esetében.
Egységnyi munkával tehát más mennyiségű és erősen eltérő ízélményt nyújtó innivalóhoz jutottak.
A kutatók ezt figyelték meg, hogy ha növelték a kinines víz „árát”, tehát csökkentették mennyiségét, de a gyömbérsörnél még mindig olcsóbban adták, a patkányok visszafogták a gyömbérsör-fogyasztásukat, hogy ne szomjazzanak – az áremelés így növelte a termék, jelen esetben a keserű víz iránti keresletet, bizonyítva a Giffen-javak elméletét.
A jelenséget azóta egy 2007-es, Kínában végzett tanulmány is megerősítette, mégpedig emberek körében végzett mérésekkel és a rizzsel kapcsolatosan.
Érdemes rámutatni, hogy ugyan a szélsőségeket vizsgálni rendre érdekesebb, mint az általánost, az ár és a kereslet közti kapcsolat az esetek 99 százalékában minden kétséget kizáróan inverz – nem érdemes tehát a szabályt erősítő kivételek láttán elégetni a közgazdaságtan-könyveket.
