Miközben a magyar kormányzat többször hangoztatott félelme a világ újrablokkosodása, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) szakértője kicsit egyszerűsített a felálláson, és úgy fogalmazott, hogy Washington és Peking ütközését éljük meg. Mártonffy Balázs, az Eötvös József Kutatóközpont Amerika Intézetének vezetője Magyarics Tamással együtt szerkesztette az Ütközőpályák című elemző tanulmánygyűjteményt, ők fogták össze 14 szerző munkáját.
Fotó: Riccardo Milani / AFP
Az általános vélekedés, hogy a világot Amerika vezeti, a kötet közreműködőinek közös véleménye szerint rég nem áll meg. Aztán, hogy a második, harmadik, sokadik nagy erőként az USA és Kína után Oroszországot, Németországot és Franciaországot, esetleg a világ immár legnépesebb országát, Indiát is odaértjük-e, az nézőpont kérdése.
Egy a biztos, hogy Amerika és Kína viszonya és versenye az egész világra hatást gyakorol, erőteljesen befolyásolva a többiek, így Magyarország mozgásterét is,
nem véletlen hát a kötet alcíme: „Magyarország mozgástere az amerikai–kínai nagyhatalmi játszmákban”.
A Krím és Kína bankja
Nagyon érdekes történelmi-filozófiai háttérelemzés, hogy miért gondolja Amerika, hogy mindenkinél erősebb, sőt, minőségileg is jobb?
Mártonffy Balázs erre a kérdésre a következő eszmefuttatással reagált: „Az Egyesült Államok a fontos háborúit mind megnyerte. Az elsőben, a függetlenségi háborúban el tudtak szakadni az őket uraló birodalomtól, majd ezen elit szája íze szerint zárult az egymással vívott polgárháborújuk, aztán győztek az első és második világháborúban is. Úgy gondolták, a hidegháborút is megnyerték. (…) Nőtt az Egyesült Államok hatalma, ezzel együtt az általuk jónak tartott amerikai különlegességtudat hatása, illetve az a gondolat, hogy az USA és a demokrácia szinonim fogalmak.”
A nagy különbség abból adódik, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, és akik nem, azok számára a demokrácia nem magasztos politikai fogalom, hanem Amerika érdekérvényesítő eszköze és exportterméke
– fejtegette a Nemzeti Közszolgálati Egyetem online magazinjának adott interjújában. Felhívta a figyelmet arra is, hogy 2014–2015 kulcspillanatokat hozott a világ hatalmi vonalainak alakulásában, hiszen Oroszország ekkor kebelezte be a Krím félszigetet, valamint ekkor szignózták a Kína kezdeményezésére létrehozott Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank egyezményét is, amely első működési évében 2 milliárd dollár (692 milliárd forint) feletti mértékben dolgozott – Amerikának nyilván egyik sem tetszett, ám ettől még megtörténtek, érzékeltetve a multipolaritást.
Ezzel tehát megválaszoltuk, hogy miért gondolja Amerika magát a világ urának, és hogyan támadja e rögzülést Kína.
Na de hol és mi lehet a mi szerepünk?
Igenis lehet mozgásterünk
A kérdést rögtön kettéválaszthatjuk Európára és Magyarországra, a kötet szerzői úgyis igyekeztek szétszálazni a problémakupacot.
Veszélyes ugyanis Európának azt gondolni, hogy pusztán csak asszisztálni tud a harchoz, hiszen ennél többre képes, a hatalmi kapacitása meglenne rá. Kellene valami katalizátor, egy újfajta európai katarzis, ami talán mozgásba lendítené azt az akaratot, hogy nem dönthetnek a fejünk felett a sorsunkról
– véli Mártonffy Balázs, aki szerint pont ezért az területe az igazi ütközőpálya.
Itt ugyanis az EU belső gondjai, az integráció gyakorlati kérdései is vitákat generálnak. Említhetjük akár a magyar kormányzat vitáját is Brüsszellel, valamint hogy hazánk nemcsak az EU-nak, hanem a NATO-nak is a tagja, ám Mártonffy megfogalmazása szerint mégis önálló külpolitikai ambícióink vannak, legalábbis így látszik.
Fotó: Gao San / AFP
„El kell fogadnunk, hogy a rendszer, a világrend szabályait nem mi alkotjuk. Ez szerintem elfogadható , viszont ebből azt kell kikövetkeztetni, hogy a rendszerszabály alkotására tett nagyhatalmi kísérletek helyes felismerése igenis fontos, mert csak erre lehet válaszreakciókat adni. Válaszreakciónk nem feltétlenül passzív, hanem lehet preventív, tehát előre menő is” – összegzett Mártonffy. Hozzátette: általánosságban mindenki úgy véli,
a mozgástér létezik, sőt több is, mint amennyit a nagyhatalmak szeretnének nekünk hagyni, illetve szeretnénk, hogy azt higgyük, hogy van.
Hasonló húrokat pengetett Kutasi Gábor habilitált egyetemi docens, az NKE Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszékének a vezetője is, amikor így vélekedett:
„A mai Magyarország esetében a jelenleg is erős belpolitikai stabilitás és a hadseregfejlesztési program adhat alapot arra, hogy a közvetítőstátusz fenntartható legyen egy újabb kétpólusú világrendben is a perifériás frontországlét helyett.”
Figyeljünk másokra is!
Idecitálhatjuk Szijjártó Péter számos megnyilatkozását az elmúlt hónapokból, amelyek tükrözik a magyar kormányzat helyzetértékelését és szándékait.
Fotó: Kovács Attila / MTI
A külgazdasági és külügyminiszter felszólalt többek között a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara külgazdasági évnyitóján, a Fókuszban a külpiacok című konferencián, az Amerikai Kereskedelmi Kamara üzleti fórumán és a Kína–Közép-Európa kereskedelmi kiállításon is. Mindannyiszor érintette a témakört, hogy a Kelet és így nyilván Kína sem az ellenségünk, hogy tompítanánk az orosz–ukrán háború nyomán élesedő blokkosodást,
szeretnénk hidat képezni a Kelet és a Nyugat között, aminek ékes és gyakorlati példája az autó- és akkumulátorgyártásbeli szerepünk, hiszen jelentős a részvételünk a nálunk termelő világmárkák révén.
Ezek mentén fogalmazta meg jövőbe mutató véleményét Mártonffy Balázs is, aki szerint alapvetés, hogy a két végpont, Amerika és Kína működési mechanizmusának megértése mellett figyeljünk a közelebbi környezetünkre is:
„A régiókon belül a németeket se lehet ignorálni, ahogy a franciákat, az oroszt meg a szláv nyelveket sem. Nem mindegy továbbá, hogy az ember hatásos vagy hatékony külpolitikát szeretne folytatni. Ha az előbbit, akkor minden nyelvet tanuljon meg. Hatékony viszont az lesz, ha azt nézzük, melyek a számunkra elérhető erőforrások, és azokkal mit kell, mit tudunk csinálni.”
