Világgazdaságunk ezer szállal való egymáshoz kötődése, az üzleti (profit) alapú globalizáció korszakában mennyire reális politikai alapon leválasztani, legalábbis csökkenteni Kína és Oroszország súlyát a nyugati gazdasági folyamatokban? Mennyire életszerű a globális Dél feletti nyugati ellenőrzés fenntarthatósága? Ezt is érinti a térségünket több évtizede figyelő, elemző, magát az igazi européerek közé soroló brit Timothy (Garton) Ash (TGA), az oxfordi egyetem Európa-tanulmányainak professzora. Cikkének címe: a Nyugat miért magyarázta félre ennyire az Oroszországgal kialakított kapcsolatokat és hogy miért látszik úgy, hogy Kínával is ugyanerre az útra sodródik?
Vagy arról is szó lenne, hogy a Nyugatnak meg kell tennie, el kell kezdenie világgazdasági kapcsolatai, nemzetközi kereskedelme, alapanyag-, energiahordozó importforrásai, exportpiacai gyökeres átalakítását? Amit az Ukrajna-háború globálisan felgyorsított, amit Oroszország már évek óta művel, arra tükörlépésekként mindezeket meg kell tennie? Moszkva ezt a Kelethez, elsősorban Kínához (újabban Észak-Koreához) való közeledéssel igyekszik elérni. A folyamat bonyolult, eszközigényes. Oroszország autarkián alapuló gazdaságfilozófiájával, autoriter hatalmi struktúrájával előnyben van a Nyugathoz képest. De van-e ehhez a grandiózus átalakítási folyamathoz az EU-nak elegendő eszköze, terve – és egységes akarata?
Kínára nagyjából az Oroszországgal kapcsolatban elmondottak érvényesek azzal a kiegészítéssel, hogy a Mennyei Birodalom ma a világ egyik meghatározó gazdasági, kereskedelmi országa – hatalmas belső forrásokkal.
Peking ugyanúgy keresi a helyét a változó világrendben, mint valamennyi másik kisebb-nagyobb gazdasági egység.
És Kínával kapcsolatban a nemzetközi média egy része negatív irányban ugyanolyan elfogult, mint Oroszországgal. Ennek statisztikai vetülete: a kínai gazdaság idei előre látható növekedési ütemét (GDP) a JPMorgan 2023 szeptemberében 4,8%-ról 5 százalékra emelte, miközben az EU idei növekedését 0,8 százalékra, az USA-ét 2,2 százalékra becsülik. Tavaly Kína volt az EU harmadik legfontosabb gazdasági partnere, ahova az uniós 9 százaléka áramlott, és ahonnan az áruimport 20,8 százaléka származott.
Elköteleződés
Idén az első félévben negyedével esett vissza a Kínából származó amerikai behozatal. Azaz az amerikai importőrök már megvalósítják a politikusok által kijelölt irányvonalat, a diverzifikálást, a Pekingről való leszakadást (de-coupling), a kínai behozataluk átirányítását más piacokra – írja a Politico.
Timothy Ash a Chatham House (londoni think-tank) fórumain, a szervezet Kelet-Európa, Oroszország szekciója szakértőivel együtt régtől fogva figyelmeztette Nyugat-Európát, tartsa magát távolabb Oroszországtól, ne kötelezze el gazdaságát a Moszkvával közösen felépített alapokra támaszkodva. A brit professzor most Kínával kapcsolatban ugyanezt a veszélyt érzékeli. A medve túl szoros ölelése után az óvatlan Európa a sárkány karmai közé kerülhet, sugallja.
Versenyelőny
Hiába kongatták a vészharangot egyesek két esztendeje, kémműholdfelvételeket lobogtatva az ukrán határon felsorakozott, támadásra készülő oroszországi katonai kontingensről, az illetékeseknél süket fülekre találtak. Miért? – kérdi TGA. Válasza: a Nyugat túl nagy mértékben köteleződött el a két keleti kulcsország irányába. Nézzük Oroszországot, amelynek részesedése az EU külkereskedelmében jelenleg jóval a 2 százalékos határ alatti.
A fénykort a 2000–2009-es időszak jelentette, amikor Oroszország az USA és Kína után az EU harmadik legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált.
Egészen az ukrajnai háború kitöréséig Oroszország szolgáltatta az EU földgázimportja átlagosan 40, kőolajimportja 30 százalékát, és az Eurostat adatai szerint a 2002–2022-es időszakban Moszkva vette fel az EU-export 7-10 százalékát, míg az oroszországi export az EU-behozatal 4-6 százalékára rúgott. És az EU, legfőképpen Németország számára komoly nemzetközi versenyelőnyt adott a viszonylag olcsó, vezetékes és megbízhatóan szállított oroszországi szénhidrogén-alapú energia, a földgáz és a kőolaj. A „nyugatnémet gazdasági csoda” nem kis mértékben ezen az előnyön, továbbá a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben bőségesen beáramló, munkaképes, dolgozni, integrálódni akaró-hajlandó és megfelelően szakképzett jugoszláv, török, olasz, portugál vendégmunkásokon alapult.
Olajkérdések
Miközben a hidegháború legkritikusabb szakaszait élték át, a Szovjetunió és Nyugat-Európa gazdasági kapcsolatai felvirágzottak. Németország 1973-tól kezdte a „csöveket földgázért” projektet, kihasználva az Adenauer-kormány 1955-ben kezdett közeledését, majd Willy Brandt „keleti politikáját”.
Hogy az orosz birodalom viszonylag kis veszteséggel túlélte a Szovjetunió szétesését megelőző és követő éveket, az nagyrészt az energiahordozó exportjának köszönhető.
Bár máig vitatott, hogy az 1980-as évek energiaválsága, az olajáresés (1980: hordónként 87,7 dollár, 1985: 50,1 dollár, 1986: 25,6 dollár) mennyiben volt az olajpiacokat vásárlóként domináló Nyugat egyeztetett politikai lépése a Szovjetunió szétzúzására, illetve mekkora volt az okok között a gazdasági tényezők súlya.
