Németországnak az EU a probléma, az EU-nak viszont Németország a probléma

Amikor Joe Biden a hónap elején, első és egyben utolsó berlini elnöki látogatásán a német államfőhöz fordult, és azt mondta: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm”, Németország kancellárja nem tehetett mást, mint kényszeredetten mosolygott. 

Németország gazdasága immár második éve van recesszióban, koalíciós kormánya pedig a szakadék szélén tántorog, Scholznak szüksége van barátokra, bárhol is találja meg őket. Hamarosan meg kell küzdenie Donald Trump volt és talán leendő amerikai elnökkel – aki finoman szólva sem barátja Németországnak. (Ismert az anekdota, amely szerint Trump egy G7-csúcson odadobott  két cukorkát Angela Merkel felé: „tessék Angela, ne mondd, hogy nem hoztam neked semmit” – mondta.) Berlinnek ma nagyon kevés szövetségese van Európában. 

Thatcher megértené 

Az egyik politikai személyiség, aki talán megértően mosolygott volna Scholzra, Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök lenne, aki éveken át kőkemény harcokat vívott Brüsszellel, hogy érvényesítse a brit érdeket – annak ellenére, hogy pontosan tisztában volt azzal: nem nyerhet. Viszont ettől teljesen függetlenül 

Németország kezelendő problémává vált

A kontinens legerősebb gazdasága és az egykor Európában a leginkább együttműködőnek tartott országnak a vezetője, most úgy tűnik, hogy a blokkot kezelendő problémának tekinti. Eközben viszont az európai intézmények és tagországok meg őt tekintik kezelendő problémának – írja a Politico véleménycikke.

Lehet persze azzal érvelni, hogy Németország tettei sosem voltak olyan nagylelkűek, mint a szavai. Jó példa erre a 2008-as pénzügyi összeomlásra és az azt követő adósságválság, amelynek során Berlin úgy tekintett uniós partnereire, mint puszta exportpiacokra tekintett és szigorú költségvetési irányvonalat követelt meg tőlük.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem léteznek felhőtlen pillanatok, amikor az egyes nemzetek háttérbe szorítják érdekeiket a közös jó érdekében – ezek mítoszok. A merkantilizmus mindig is meghatározó szerepet játszott az országok közötti kapcsolatokban. Most azonban az EU érdekes és Németország érdeke erősen szétvált egymástól. 

Csak egy közelmúltbeli példa: Németország egyike volt annak az öt EU-tagállamnak, amelyik elutasította a kínai elektromos járművekre kivetett vámokat. Scholz a német autógyártók – amelyek eladásai Kínától függenek – folyamatos nyomása alatt állva, úgy döntött, hogy Magyarországgal és Szlovákiával együtt szavaz a javaslat ellen, miközben pontosan tisztában volt azzal, hogy az Európai Bizottság ettől keresztülnyomja akaratát. 

Adódik a nem is olyan nagyon költői kérdés: miért megy egy állam szembe a fősodorral, ha tudja, hogy veszíteni fog? Márciusban az EU támogatta azt a törvényt, amely előírja a vállalatok számára, hogy auditálják ellátási láncaikat. A német kormány – pontosabban a három koalíciós partner közül a legkisebb, a Szabad Demokraták – erősen ellenezte a javaslatot – végül tartózkodtak a szavazástól.

Berlin hátraarca

Berlin régóta az EU-n belüli nagyobb fiskális és monetáris egység, valamint a szabadpiaci elvek szigorúbb érvényesítése mellett érvel. Ehhez képest Scholz ellenzi az olasz UniCredit bank és a Commerzbank egyesülésének tervét, ami előtt értetlenül állnak nemcsak az érintett bankok és vállalatok, de az uniós vezetők is. A jelenlegi német kormány nagyon távol áll azoktól az értékektől, amelyet elődjei képviseltek. 

Ennek részben személyi okai is vannak. 

Például egy tárgyalás, egy csúcstalálkozó során nem törekszik domináns szerepre. Leül, felteszi a fordítói fejhallgatóját, majd elmondja álláspontját – nem törekszik arra, hogy meggyőzze partnereit.

Németország izolációjának (Germany First) leglátványosabb példája azonban a schengeni határok de facto megszüntetése volt. 

• A keleti, Csehországgal, Lengyelországgal és Ausztriával közös határain már jó ideje működtek ellenőrzések, szeptember közepén ezeket az ellenőrzéseket az ország.
• Franciaországgal, Hollandiával, Belgiummal és Dániával közös határain is bevezették. 

Berlin ugyan hangsúlyozza, hogy ezek az intézkedések átmenetiek, csak fél évre szólnak, de nagyon nehéz elképzelni, hogy ne hosszabbítanák meg őket – Németországban jövő szeptemberben választások lesznek, s a migráció az egyik legerősebb politikai téma. A migráció egyébként látványos bizonyítéka (kudarca) annak, hogy Brüsszel képtelen kezelni a problémát, így azzal a tagállamok kénytelenek kezdeni valamit. 

Külön utakon

Giorgia Meloni olasz miniszterelnök – akit Brüsszelben Európa egyik legbefolyásosabb személyiségének tekintenek – az Albánia-megállapodással megadta az alaphangot. A holland jobboldali koalíció arra törekszik, hogy kivonuljon az uniós szintű migrációs szabályok alól. Eközben Finnország és Lengyelország – mindkettő a Kreml által koordinált bevándorlási hullámokkal néz szembe az Oroszországgal és Fehéroroszországgal közös határaik mentén – szintén önállóan lép fel.
Berlin immár meg se próbálja, hogy összefogja a tagállamokat, vezesse őket. 

Az egykori földeralizmust ma már talán csak Brüsszel tolja ezerrel – a tagállamok erős tiltakozása ellenére. A német és a brüsszeli vezetésképtelenség nyomán a tagállamok kénytelenek a saját útjukat járni, s így óhatatlan, hogy Ursula von der Leyen következő ciklusa a nemzeti kormányokkal folytatott ellentétek sorozatáról szóljon. Brüsszel álláspontja szerint vagy egyre jobban integrálódik Európa, vagy végleg megszűnik globális gazdasági és politikai tényezőnek lenni. Jelenleg azonban nemhogy az integrációról nincs szó, de kőkemény dezintegrációs folyamatok indultak el. Ennek nagy részben Németország az oka.