Három éve háborúban: hogyan élnek ma az ukránok

A háború nemcsak a frontvonal közelében élők életét változtatta meg, hanem a kulturális és művészeti ágazatokban dolgozókét is. Julija Perencsuk ukrán szinkronszínésznő a háború kitörését követően három hónapot élt Magyarországon, majd visszaköltözött Ukrajnába. Az Infostartnak adott interjújában arról beszélt, hogy a folyamatos légiriadók, a bizonytalanság és a háborús környezet hogyan alakította át az ukrán kulturális életet és az ő mindennapjait. 

– mondta. Perencsuk szerint a legnehezebb az, hogy miközben mindenki próbálja folytatni az életét, mindig ott van a tudat, hogy bármikor megszólalhat a sziréna. Azt is kiemelte, hogy a háború pszichológiai terhei nemcsak a katonákat és a menekülteket nyomasztják, hanem azokat is, akik a saját városukban maradtak, és dolgoznak. „A háborút nem lehet és nem szabad megszokni” – jelentette ki határozottan, rámutatva arra, hogy bár az emberek igyekeznek fenntartani a normalitás látszatát, valójában minden egyes nap új kihívás számukra.

„Ugyan hová mehetnénk? – veszélyes, mégis sokan maradnak a frontvonalban

A herszoni régióban élő emberek a háborút a saját bőrükön tapasztalják meg nap mint nap. Az emberek egy része kilátástalannak véli a helyzetét, mégsem költözik el onnan. 

– fogalmazott a herszon megyei Zahradivkában élő nyugdíjas. Na de hogyan próbálnak az emberek Herszonban a háború közepette normális életet élni? „Mindig csak a mai napot kell túlélni, aztán majd lesz valahogy” – vélekedik a férfi.

Hasonlóan látja ezt Tetyana Besszarab, aki fiával együtt nyolc hónapig próbált menedéket találni Mikolajivban. A Herszon megyei Csornobajivkában élő nő elmondta, hogy „idegenként” bántak velük. 

Az üres lakásért havi 5000 hrivnyát (50 ezer forintot) fizettek, miközben matracon aludtak. „Önkéntes központban dolgoztunk, segítettünk a katonáknak, de amikor nekünk volt szükségünk segítségre, csalódtunk” – számolt be róla a Kárpáti Igaz Szó című lapnak. 

A háború nemcsak a frontvonalon harcolók számára jelent állandó veszélyt, hanem azoknak is, akik otthon próbálnak túlélni a mindennapokban. Herszonban az erőszak nem csupán a rakéták és dróntámadások formájában van jelen, hanem a családokon belül is egyre gyakoribbá vált. Tetyana Kuzminka, 68 éves nyugdíjas egy tavaly készült interjúban mesélt arról, hogy fia rendszeresen bántalmazta, volt, hogy eltörte a kezét, végül a rendőrség közreműködésével egy krízisközpontba került. „A háború elején rettenetesen féltem, ki sem mertem menni a házból” – mondta. Bár már kimerészkedik, tudja, hogy a veszély mindenhol ott van.

„A háborúban csak az pihenhet, aki megsebesül” – egy ukrán szanitéc vallomása

A frontvonalon dolgozó egészségügyi dolgozók számára a háború három éve folyamatos fizikai és mentális megpróbáltatásokkal jár. Rina Reznik ukrán szanitéc immár három éve szolgál a harctéren. Az Euronewsnak nyilatkozva elmondta, gyakran száznál is több sebesültet látnak el egy nap alatt. „Az egyik legnehezebb döntés az, hogy kit részesítsünk előnyben az ellátásnál.” A fiatal szanitécnő kiemelte, hogy a fronton szinte senki sem pihen, kivéve azokat, akik megsebesülnek. Hozzátette: az orvosok és az ápolók folyamatos kimerültséggel küzdenek, azonban nincs más választásuk, mint folytatni a munkát, amíg csak képesek rá.

Kárpátalja: viszonylagos a nyugalom

Kárpátalja az elmúlt három évben Ukrajna egyik legstabilabb régiójává vált, de a háború itt is mély nyomokat hagyott. A térség demográfiája jelentősen átalakult: több mint 300 ezer ember hagyta el a megyét, miközben 350 ezer belső menekült érkezett, új kihívások elé állítva az infrastruktúrát és a munkaerőpiacot.

A gazdaság is jelentős változáson ment keresztül:

• 300 vállalkozás települt át Kárpátaljára, 
• összesen 1 milliárd eurónyi befektetéssel, 
• amely több mint 6 ezer új munkahelyet teremtett. 

Ennek köszönhetően az adóbevételek növekedtek, és a megye állami támogatásoktól való függősége 60 százalékról 25 százalékra csökkent, 2025-re pedig várhatóan önfenntartóvá válik.

Hozzá lehet szokni egyáltalán a háborúhoz?

A legtöbb megszólaló egyetért abban, hogy nem lehet. Az ember képes alkalmazkodni, képes élni és dolgozni, ám a háború jelenléte sosem válik normálissá. Három év háború után tehát Ukrajna lakosai továbbra is küzdenek, dolgoznak és reménykednek. Hiszen nem nőhet fel úgy egy generáció, hogy a bombázások és a veszteség az életük része legyen.