Érdekes gondolatkísérletet engedett meg magának a minap Martin Sandbu, a Financial Times (FT) gazdasági újságírója, miután az előző héten végighallgatta az Európai Központi Bank (EKB) központi banki tevékenységről tartott fórumát a portugáliai Sintrában.
A brit szakújságíró szerint Sintrában a bizonytalanság volt a játék neve. Bizonytalanság abban, hogy milyen gyorsan csökken az hogy a már végrehajtott kamatemeléseknek mekkora hatása lesz a gazdasági tevékenységre, és hogy egyáltalán mi a helyes politika, amit folytatni kell.
Az általuk is elismert sötétben való tapogatózással szemben a bankárok igyekeztek magabiztosságot sugározni, ezért az általános üzenet az lett, hogy az infláció tartósnak bizonyul, ezért ne számítsunk a monetáris politika enyhülésére egyhamar, sőt lehet, hogy a kamatlábaknak erőteljesebben kell emelkedniük, és tovább kell a magasban maradniuk, mint azt az emberek várják.
Ha bizonytalan, hogy az infláció mennyire tartós, a kockázatkezelési megfontolások a szigorúbb monetáris politikai irányvonal mellett szólnak
– jelentette ki a tanácskozás előtt, június 19-én a német Isabel Schnabel, az EKB igazgatótanácsának egyik befolyásos tagja.
Schnabel az előrejelzési hibák korrelációját kimutató kutatásokra támaszkodva azt sugallta, hogy ő és a kollégái hajlamosak inkább alá-, mint túlbecsülni az inflációs nyomást, hiszen tavaly is alulbecsülték. Ezért kétszeres erővel kell küzdeniük a szigorú monetáris politikáért.
A kemény politika másik indoka pedig az a meggyőződés, hogy könnyebb korrigálni egy túlságosan feszes irányvonalat, mint helyrehozni azt a kárt, amit a túl lanyha inflációcsökkentés okoz.
Amennyiben ilyen ingatag lábakon áll az antiinflációs politika, a szerző szerint a döntéshozóknak szem előtt kellene tartaniuk a társadalomtudományokra, köztük a közgazdaságtanra is érvényes elvet, azaz a megfigyelési egyenértékűséget.
Ez azt fejezi ki, hogy ha az események több magyarázata is összeegyeztethető a megfigyeléseinkkel, ám a reakciót csak az egyik elméletre alapozzuk, és nem fordítunk kellő figyelmet a másikra, akár kellemetlen meglepetés is érhet bennünket.
Létezik egy alternatív magyarázat is az infláció csökkenésére
Ez a bizonyos másik magyarázat pedig a következő:
az infláció jelenleg magától csökken, és nem a monetáris szigorítás miatt. Mégpedig azért, mert a kínálati sokkhatás, amely az árakat először felhajtotta, most a visszájára fordult.
A monetáris szigorítás eközben késleltetve hat a reálgazdasági tevékenységre, és egyelőre nem befolyásolja nagymértékben az árképzést. A szigorítás tehát túl későn jön ahhoz, hogy bármi jót tegyen, és csak fokozza az árak lefelé irányuló instabilitását, miután az infláció magától úgyis visszatért a célértékéhez.
A legutóbbi nagy kínálati oldali sokk ugyanis a globális, különösen az európai nagykereskedelmi energia- és élelmiszerárakban tavaly február és június között következett be. Az éves infláció viszont már júniusban tetőzött is az Egyesült Államokban, és 2022 októberében az euróövezetben, az Egyesült Királyságban és az OECD egészében.
A bérek pedig még mindig csak felzárkózóban vannak az előző hónapok inflációjához, mintsem megelőznék azt.
Természetesen igaz, hogy a „nem alapvető” infláció, azaz az élelmiszerek és az energia nélkül számított árak és a szolgáltatási infláció lassabban csökken, mint ahogy azt a központi bankok remélték.
Ráadásul az inflációs várakozások valamivel magasabbak, mint korábban: az euróövezetben a felmérések szerint az emberek jelenleg jellemzően 2,5 százalékos pénzromlásra számítanak három év múlva.
Az emberek várakozásait ellenben – véli az FT újságírója – az általuk tapasztalt infláció alakítja, így ahogy a teljes infláció folyamatosan csökken, úgy mérséklődnek a várakozások is.
Az Egyesült Államokban a Federal Reserve clevelandi egységének felmérése szerint most már minden időhorizonton 2 százalék alatti vagy a körüli fogyasztói áremelkedésre számítanak.
Fontos alapelv a „ne árts” is
E szerint tehát a monetáris politika semmit sem tehetett az elmúlt két év száguldó inflációja megelőzésére, és a jelenlegi sem járul hozzá a mérséklődéséhez.
Ez nem azt jelenti, hogy a kamatemeléseknek nincs hatása, hanem azt, hogy azok kizárólag károsak lesznek, mert akkor nyomják le a gazdaságot – fojtják el a jövedelem- és munkahelyteremtés növekedését –, amikor az infláció már eltűnt.
Egyszerűen fogalmazva, ha ez a helyes magyarázat a látott adatokra, akkor a központi bankok csak rontani képesek a helyzeten.
Ráadásul a legtöbb központi banknak – beleértve az EKB-t is – kettős vagy vegyes mandátuma van, ezért feltéve, hogy a szigorításnak egyáltalán nincs hatása a jelenlegi inflációs epizódra, a politikát aszerint kell megítélni, hogy hogyan segíti – vagy inkább hogyan károsítja – másodlagos megbízatását, például az EU egyéb gazdaságpolitikáinak támogatását.
Elfogadni, hogy nem tehetünk semmit, minden döntéshozó számára nehéz feladat, ám a „ne árts” is egy megfontolandó, hasznos elv lehet – fejezi be írását Sandbu.
