Az új világhelyzet paradoxonjai
Megtörtént a múlt héten az első kommandós akció az afganisztáni Kandahár környékén; minthogy katonai sikert nem jelentettek ennek nyomában, azt kell hinni, hogy célja felderítés volt. Az eseményt kísérő tájékoztatási zűrzavar felhívja a figyelmet arra, hogy a valóságos háborúval párhuzamosan (dez)információs harc is dúl, amely -- hiába virtuális -- a reális hadviselés velejárója. Ilyen helyzetekben utólag annak a szavahihetősége szokott bebizonyosodni, aki demokratikusan választott kormányzat képviselőjeként beszél.
A viták konszenzusos rendezését nem ismerő "nagy" háború árnyékában több "kis" háborúra vonatkozó (látszólagos?) konszenzus is felborul: Közel-Kelet, Kasmír, Észak-Írország. Ariel Saron izraeli kormányfő "halottnak" nyilvánította az oslói békefolyamatot (amely a "területet a békéért" elv alapján államot ígért a palesztinoknak) azután, hogy egy palesztin terrorszervezet meggyilkolt egy szélsőségesen arabellenesként ismert izraeli minisztert. A kasmíri tűzszüneti vonalon egyévi viszonylagos nyugalom után föllángoltak a harcok -- éppen akkor, amikor a térségben ingázott Colin Powell amerikai külügyminiszter. Mindkét esetben a legújabb világhelyzet paradoxonja hallatott magáról: az USA hagyományos szövetségesei -- Izrael, India -- helyett azok ellenlábasaira kénytelen támaszkodni. Észak-Írországban "csak" a három évvel ezelőtti békemegállapodás vált füstté azzal, hogy a protestáns pártok kivonultak az összpárti kormányból -- mintegy jelezve, hogy most egy ideig más konfliktusokban is a hajthatatlanság lesz a módi.
