Hegedűs Miklós: Mekkora bérről merjünk álmodni?
A vigadóbeli ünnepi beszédhez, amelyet inkább választási megnyilvánulásként értelmezhetünk, nem igazán elegáns szakmai indíttatású megjegyzéseket fűzni. Az emelkedettebb megközelítés azonban egy ponton túl nem mentesít a realitások számbavételétől.
Azt gondolom, hogy az ünnepi beszéd legfontosabb gazdasági üzenete, hogy a mostani kormányzat ismételt megválasztása esetén a következő ciklus végére a jelenlegi béreket megkétszerezzük. Normális piacgazdaságokban persze az államnak mint legnagyobb foglalkoztatónak s mint a gazdaságpolitika letéteményesének komoly szerepe lehet a bérek alakításában, de a keresetek megduplázását nem írhatja úgy elő, mint az a minimálbérek esetében történt. Ha mégis úgy gondolják, hogy a bérek alakítása kizárólagosan a kormányzati döntés függvénye - ami nincs kizárva -, akkor már nem piacgazdaságról beszélünk, hanem a kiteljesedett "magyar modell" érvényesül majd a tényleges gazdasági helyzettől és követelményektől függetlenül.
A szakmai jellegű megközelítést megnehezíti, hogy az ünnepi "merjünk álmodni" megnyilatkozásoknál a fogalmazás meglehetősen pontatlan. Például jelen esetben nem lehet tudni, hogy mi duplázódik meg: a bruttó nominálbér, a nettó nominálbér, vagy ezek reálváltozata, tehát az inflációval korrigált bérek. A valóságos viszonyokat a reálmutatók közelítik meg leginkább, de a minimálbér több mint megkétszereződésére tett utalás inkább a nominálbéres értelmezést valószínűsíti.
Nézzük, mi történt az elmúlt három évben, hogy megítélhessük a 2006-ra történő megduplázódás követelményét: 1998-2001 között a bruttó átlagkeresetek éves átlagban körülbelül 16 százalékkal nőttek, a nettó bérek ennél 2-3 százalékponttal kisebb mértékben, 13-14 százalékkal. Az átlagos infláció a három év átlagában körülbelül 9,6 százalékos volt, így a reálkeresetek 3-3,5 százalékkal nőttek. A reálbérek bővülése 2000-ben 2 százalék alatt maradt, de 2001-ben már 6 százalékkal emelkedett. A nominál bruttó bérek 1998-2001 között összességében 50-55 százalékkal nőttek, amennyiben tehát az éves ütem változatlan marad, 2006-ra megduplázódhatnak. Igen ám, csakhogy e három év alatt az 50-55 százalékos nominál bruttó keresetek a költségvetési terhek erősödése, valamint a több mint 30 százalékos infláció miatt reálértéken 13-15 százalékos mértékben emelkedtek. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy folytatható-e a bruttó nominálbérek 1998-2001 közötti több mint 16 százalékos évenkénti növekedése. A válasz keresésénél a GDP-bővülésből, az inflációból és a bérek közötti meghatározottságból indulhatunk ki.
Ismert, hogy az EU-csatlakozás egyik alapvető kritériuma a hazai infláció 3 százalék alá szorítása, és a mostani kormányzat gazdaságpolitikájának prioritása is a pénzromlás ütemének további gyors mérséklése. A következő 4-5 évben az infláció bizonyára tovább csökken, 2005-re 3 százalék alá eshet, az időszak egészére pedig éves átlagban 4 százalékos pénzromlással számolhatunk. Ha feltételezzük, hogy a bruttó és a nettó átlagkeresetek dinamikája azonos, úgy a 16 százalékos nominálbér-növekedés 4 százalékos inflációs ráta mellett 10-12 százalékos évenkénti reálkereset-bővülést jelent. Ez legalább a háromszorosa az 1998-2001-es időszakban mértnek.
A 10-12 százalékos reálkereset-növekedés megfelel "a merjünk álmodni" szlogennek, de megfelel-e a gazdaság várható helyzetéből fakadó követelményeknek?
Ebből a szempontból a GDP várható alakulása bizonyulhat perdöntőnek. Az már eléggé világos, hogy a 2002. évi GDP-növekedés 4 százalék alatt marad, s megoszlanak a vélekedések, hogy esetleg inkább a 3 százalékhoz lesz közelebb. 2003-tól azonban erősödő növekedést feltételezünk, amit tovább erősíthet az EU-csatlakozás utáni élénkülés. A következő öt év átlagában tehát némi optimista megközelítésben 5-5,5 százalékos éves átlagos bővülésben reménykedhetünk.
Az utolérés, a felzárkózás követelményeit teljesíteni kívánó gazdaságban, mint amilyen a magyar, a modernizációt szolgáló beruházások gyors bővítése szükséges, így a reálbér emelkedése - pláne a foglalkoztatásbővülés esetén - hosszabb időszakot tekintve a GDP növekedésénél kisebb mértékű kell, hogy legyen. Ez a követelmény csak akkor módosulhat, ha a béreket sújtó állami elvonások mértéke az adott időszakban drámaian csökkenne. Ez azonban aligha valószínű.
A beharangozott kétszeres bérszínvonal elérése 2006-ra ugyanis előreláthatólag azt jelentené, hogy az 5 százalékos GDP-növekmény egészét a bérekre kellene felhasználni. Mi lesz a vállalkozási szférával és az államháztartással?
Az államháztartásról már esett szó, de végül is milyen piacgazdaság lehet az, amelyben 5 százalékos gazdasági növekedés mellett a vállalkozási szféra jövedelme nemcsak hogy nem arányosan, de egyáltalán nem növekszik? Mi motiválja majd a különböző tulajdonosokat az 5 százalékos növekedéshez szükséges befektetések, innovációk és kockázatok vállalására ebben a helyzetben?
Még egy összefüggést említenék: az erősen a külső piacra utalt gazdaságokban még inkább, mint általában, a termelékenység és a bérnövekedés között szoros meghatározottság van. Az exportexpanzió, különösen dekonjunktúra esetén, azt kívánja, hogy az adott ország termelékenysége gyorsabban növekedjen, mint a reálbérek, ebben az esetben ugyanis a nemzetközi versenyképesség bizonyára javul. Az elmúlt évtizedben a magyar gazdaság teljesítette ezt a követelményt, és versenyképessége szisztematikusan javult, kivéve a 2001. évet, amikor is a 6 százalékos reálkereset-emelkedés már növelte az úgynevezett egységbérköltséget. Ugyanez várható 2002-ben is. A 10-12 százalékos reálkereset-növekedés esetén tehát olyan mértékben romolhatna a magyar gazdaság nemzetközi versenyképessége, hogy az eddigi bővülés alapját képező export nagy része ellehetetlenülne. Akkor pedig mitől lehet az 5 százalékos növekedést remélni?
A gazdaságunkban érvényesülő mostani meghatározottság alapján úgy tűnik, hogy az amúgy kívánatos és a kormányfő által bejelentett bruttó bérnövekedés kikényszeríthető ugyan, de 5 százalékos gazdasági növekedés esetén vagy az infláció nem lehet éves átlagban 4 százalékos, és/vagy a külső és belső egyensúlyok válnak tarthatatlanná. A növekedés, az infláció, a bérek, az állami elvonások és a külső-belső egyensúlyok közötti meghatározottságok, piacgazdaságot feltételezve, az álmokkal szemben szigorú - bár időnként módosítható - követelményeket állítanak. Ezen az sem módosíthat, ha a gazdasági modell magyar.
