Kint a szabadban

Az elmúlt hét eseményei megteremtették a lehetőséget arra, hogy az idei választási kampány egyik, régóta valószínűsíthetően kiemelt, ám átmenetileg úgy-ahogy pihentetett témája középpontba kerüljön. A lappangó szélsőjobboldali veszélyről szóló elméletek eddig is léteztek, de frissítésük tárgyában azzal, hogy vasárnap utcára vonult - ráadásul egyenest a szocialisták Köztársaság téri székháza elé -, a MIÉP tette meg a hiányzó lépéseket. Miután ez a párt lényegéből fakadóan leginkább a közterületen érzi magát otthonosan, a fejleményeket nem vezethetjük le a véletlenek összjátékából. Vagyis, ha nem ütik le képviselőjelöltjüket, akkor is megtalálták volna a felvonulás indokát. (Kimentek a szabad levegőre más pártok prominensei is, megmozdulásaikból azonban kevésbé vonhatóak le messzemenő konzekvenciák.)

Noha a választók ismert pártpreferenciái és a magyar választási rendszer sajátosságai alapján azt gondoljuk - bár illetékes politikusok engesztelhetetlenül határozott nyilatkozatait nélkülözvén százszázalékosan nem állíthatjuk -, hogy a MIÉP nem lesz részese a következő kormányzatnak, sőt parlamenti mandátumainak várható menynyisége semmilyen módon sem teszi majd jelentős tényezővé, most mégis nagymértékben felértékelődik a szerepe. Ebből elsősorban maga a MIÉP profitál, másodsorban az ellenzék többi pártja. Az ugyanis, hogy a kis pártról sokszor van szó - ráadásul a média önnön természetéhez híven félelmetesnek láttatja -, támogatói és az erejétől "rettegők" szemében egyaránt nagyobbá teszi. Így nem csak tábora, ellenfelei is elszántabbak lesznek. Innen nézvést jól érthető, a jobb-szélsőjobb összefonódás kérdéskörét miért menedzselik a korábbinál még erőteljesebben a szocialisták és a szabad demokraták. Eminens érdekük ez, hiszen az általuk "agyonreklámozott" MIÉP-Fidesz "kampánykoalícióból" - reményeik szerint - csakis megtépázva jöhet ki a legnagyobb kormánypárt.

A leginkább érvényes megközelítésnek persze az tűnne, hogy illő mértéktartással minél kevesebbet értekezzünk a MIÉP-ről. Főként, hogy mindez nemcsak taktikai, kulturális kérdés is. A politikai protestgyűlések 2002-ben meghökkentő anakronizmusnak látszanak, s veszélyes játékot folytatnak, akik ebben az érzékeny periódusban tömegeket próbálnak mozgatni. Ez idő szerint tehát csak bizakodhatunk: a belpolitikai feszültség nem fokozódik oly mértékben, hogy következményei nehezen kezelhetővé váljanak.

Mert annak alapján, ami előttünk van még, nem kizárt, hogy akik most az utcán vannak, csak április 7-ét, 21-ét követően mennek vissza falaik közé. (GA)