Konventaggodalmak - itt és ott

Nagyot tévednek, akik azt hiszik, hogy valami gyökeresen új dolog megvitatása kezdődik, amikor csütörtökön ceremoniális keretek között munkához lát a tagországok és tagjelöltek "konventje".

(Még szokni kell a nevet, legalábbis mostani "szerepkörében". Tetszetős nyilatkozatok ugyan szívesen utalnak az 1787-es philadelphiai konventre, amely meghozta az Egyesült Államok föderációs alkotmányát. Ám a párhuzam sántít. Nem csupán abban, hogy míg két évszázada egy formálódó nemzet közös alkotmányos platformját kellett megteremteni, addig most alapvetően tizenöt - huszonnyolc? -, nemzeti önállóságához hangsúlyozottan ragaszkodó ország együttműködését szükséges megújuló keretek közé illeszteni. De abban is, hogy a mostani fórumnak sincsenek egyéb jogai, mint hogy számba vegyen törekvéseket, tendenciákat, megoldási alternatívákat, s mindezeket minél átláthatóbb, kezelhetőbb formában tegye majd azok asztalára, akik igazából "alkotmányozhatnak". Vagyis a tagországok hivatalos delegációi elé egy, a mostani konvent munkáját csak azután követő újabb reformkonferencián.)

A csütörtöki megnyitón meg az utána lévő nyilatkozatokban is lesz elég hangzatos kijelentés a bővítés okozta történelmi kihívásokról és a mindezekre adandó válaszokról. Ami azért félrevezető, mert hiába a nagy történelmi kihívás, a lehetséges alternatívák száma ma sem sokkal nagyobb, mint a Közös Piac fél évszázaddal ezelőtti megalakulásakor. Voltaképpen egy közel ötvenéves - kölcsönösen változó sikerrel zajló - kiszorítósdi folyik itt a föderációba hajló közösségi megoldások hívei és a nemzetállam-központúbb, kormányok közötti együttműködést favorizálók között. És az EU egész eddigi története - bizonyos olvasatban - nem egyéb, mint az egyik vagy a másik oldal valamilyen fokú térnyerésének az intézményesülése. Hol az "integristák" ünnepeltek a közös pénz vagy a bel- és igazságügyi együttműködés "közösségiesítése" miatt, hol az "antiföderalisták" örvendeztek a "szubszidiaritás" pajzsra emelése, vagy például a közös külpolitika hangsúlyozottan - bizottsági hatáskörtől távoli - kormányközi kezekbe helyezése felett.

Miután a konvent elkezd majd dolgozni, rengeteg téma kerül majd szóba. Végül is a tavalyi laekeni EU-csúcs olyan papírt hagyott hátra "iránymutatásul", ami közel ötven kérdést felvet, olyanokat is érintve, mint a "rotáló EU-elnökségek" rendszere, vagy a vétójog általános visszaszorítása. Lesz ezek között jócskán sajtóérdekességnek alig-alig lefordítható technikai probléma is. De a mozaikkockák türelmesebb összerakásakor alighanem ezek kapcsán is mindig ki fog derülni: a pró és a kontra érvek hívei számára egyaránt az a végső iránytű, hogy vajon az adott területen "több vagy kevesebb EU" felé visz-e az éppen vitatott megoldás.

Az érdekes az, hogy az alapdilemma azért is sok évtizedes, mert sohasem tudták tényleges döntésre vinni a dolgot. Mindig kompromisszum lett belőle, nem juttatva abszolút helyzetbe a látszólag felülkerekedőt. Nincs ok kételkedni, hogy ez most is így lesz. Nem az egyik oldal leszámolása, hanem egy olyan képlet kihordása a valószínű, amely kellő mozgásteret ad a kétféle törekvés együttes létezésének. Sokak szerint aligha kivédhető, hogy a végső eredmény valahol meghagyja majd a "laza együttműködést" az ebben hívők számára, miközben még jobban legalizálja a szorosabb integrációt az erre törekvők között, kettőjük köré vonva egy még tágabb, továbbra is EU-nak nevezett keretet. És az igazi vita voltaképpen a kettő közötti kapcsolatban, valamint az átjárhatóság szavatolásában lesz. Az említett részkérdéseket is voltaképpen főként e felől - nem pedig a két véglet szempontjából - fogják leginkább mérlegelni.

Mit jelenthet mindez számunkra? Van-e ok aggodalomra? Bőven. Amikor megcéloztuk az EU-tagságot, egy gazdag, prosperáló, stabil - akkor 12 tagot számláló - közösség képe lebegett előttünk, amely kellően egységes és erős entitásnak számított kifelé, miközben elegendő gondja (és pénze?) volt arra is, hogy fokozatosan felzárkóztassa elmaradottabb saját térségeit. Nyersanyagszegény, kis népességű országok dilemmája, hogy tartozniuk kell valahova, ahonnan anyagi, pénzügyi és technológiai forrásokat remélhetnek, ahol piacra lelhetnek, s ahol mégsem alárendelt gyarmatként kezelik őket, hanem esélyük marad érdekeik valamilyen fokú érvényesítésére is.

A 90-es évek eleji formájában az EU látszólag erre kínált példát - ezért is kezdődött az azóta is tartó nagy nekiveselkedés a megfelelésre. Finoman szólva keserű csalódás volna, ha tíz-tizenöt év nem kevés áldozattal is járó felkészülése után egy olyan közösségben találnánk magunkat, amely mindenre emlékeztet, csak erre a 90-es uniós képre nem. Akár azért, mert a "nemzetállamhívők" esetleg nemcsak kivédik majd a föderációs törekvéseket, de végül még a meglévő keretek felhígítását is el tudják érni (újranacionalizálva például az eddigi bőkezű belső szolidaritási alapok nagyját). Akár azért, mert ha totális föderalizmus nem is, de egyfajta elitizmus annyiban mégiscsak győzni tud, hogy a laza nagy egészen belül intézményesülhet egy gazdag, "szuperintegrált" mag, amelybe bejutni kellő forrás híján ugyanolyan reménytelen, mint kezdetben az említett "szegény kis államként" méltó boldogulást találni a "nagyok" mellett. Olyan két véglet ez, amelynek vegytiszta megjelenése persze aligha valószínű, de jövőbeni érdekeink szempontjából az sem feltétlen mindegy, melyik irányba billen a mérleg nyelve. Ez utóbbi miatt sem mellékes végül az aggodalom, vajon a szegény rokon tagjelölteknek megadatik-e, hogy érdemben befolyással legyenek a mérleg e végső állására. A vitákban részt vehetünk, ez már biztos, de vajon a döntésben is? Adódhat helyzet, ami ezt kizárja: vagy mert sikerül az egészet - tehát a konventet követő reformkonferenciát is - már 2003 végéig, azaz még a bővítést megelőzően "lezavarni", vagy mert maga az új tagok felvétele csusszan arrébb egy apró évvel, 2005-re.

Igen, van miért aggódni. Végül is immár minden tagjelölt elkötelezett a taggá válásra, invesztált is bele éppen eleget. Ha közvetve tán részben felerősítői is a szükségnek, de semmiképpen sem az ő bűnük-felelősségük, hogy az EU-vállalkozás nagytatarozásra szorul. Cserébe viszont a végül születő ház lesz az a kötelező hely, ahol aztán élni kell tudni. Lesz mire odafigyelni a következő hónapokban-években.

Fóris György