Fóris György: A barcelonai csúcs rólunk is szól

Előre megjósolhatóan nagy médiavisszhangja lesz annak a ténynek, hogy a hét második felében Barcelonában első alkalommal ülnek együtt tényleges munkaülésen az EU-tagok és a tagjelöltek állam- és kormányfői. Korábban többnyire az egyes csúcsokat követően találkoztak a tizenötök a tizenkettekkel (vagy tizenhármakkal, mikor hogy), mégpedig avégett, hogy az utóbbiakat tájékoztassák a mindenkori csúcs eredményeiről. (A tavalyi laekeni találkozó azért is számított kivételnek, mert ott az EU-munka a jelöltekkel folytatott eszmecsere után még folytatódott.) Barcelonában azonban a bebocsátásra váró államok vezetői már az érdemi munkaülés egy részén is jelen lesznek, amiről egyébként tudni lehet, hogy ott- követve a két évvel ezelőtti tavaszi, lisszaboni "gazdasági EU-csúcs" hagyományait - a "tudáson alapuló versenyképes EU" megteremtésének mikéntje jelenti majd a fő témát.

Barcelona azonban akkor is a tagjelölteket is érintő csúcs lenne, ha a soros spanyol elnökség nem állt volna elő azzal a váratlan ötlettel, hogy néhány órára bevonja az előbbieket is a mai tagok "saját" vitájába. Lisszabon óta ugyanis a mindenkori tavaszi "gazdasági csúcs" a jelöltekről is szól, ha formálisan a bővítés ilyenkor nem is téma. Közvetve azért, mert olyan fejlődési utak és pályák megalapozása folyik ilyenkor, amelyek a leendő tagok számára kész helyzetet is jelentő következményekkel járhatnak - ezúttal a gazdaság, a technológia, a képzés oldaláról. Közvetlenül pedig azért, mert bizonyos - meglehet, orientációs, nem pedig jogszabályokban megtestesülő - elvárásokat is megfogalmaz, értelemszerűen a jelöltek felé is (például a makrogazdasági stabilitás tartós szavatolásában vagy az "e-kereskedelem", "e-képzés" alapjainak megteremtésében, illetve fokozatos általánossá tételében).

Lisszabonnak persze kezdettől fogva sokféle olvasata volt és maradt mindmáig. Sokak szerint az egész nem más, mint holmi "gazdpolpropaganda" a politikai vezetés részéről, adminisztrálva felelősségük ezen részét is, anélkül azonban, hogy ennek bármilyen valós befolyása lenne a tényleges anyagi folyamatokra. Akadnak azonban hívei a másik - hivatalból mindenki által vallott - iskolának is, amely szerint éppen elég konkrét és mérhető célkitűzése is van a "tudásalapú versenyképesség" tízéves programjának ahhoz, hogy ne csak politikai blablát lássanak benne. Az ismert internetes célkitűzéstől (számítógépet és internetes vonalat minden iskolának!) a távközlés vagy az energiaszolgáltatás teljes körű liberalizálásáig széles a skála. (Az utóbbi kapcsán egyébként megint nem sikerült miniszteri szinten egyezségre jutni, s most az állam- és kormányfőkre vár a megoldás kihordása - valójában a francia vezetés ellenállásának a letörése...)

Igaz ugyan, hogy jelenleg késésben van ezek jó részének megvalósítása, de a tízéves kifutás hagy még módot javításra. Valóra váltásuk pedig mégiscsak azt jelenti majd, hogy új körülményeket teremtenek a csatlakozó országok számára is - méghozzá húsbavágó (piaci, gazdasági) területen! Mert bár a "lisszaboni folyamat" átvétele nem előfeltétele a bővítésnek, ám ha a folyamat célkitűzései közül valami teljesül - legyen bár szó pénzpiaci harmonizációról vagy energiapiaci liberalizációról -, ezzel az új helyzet acquis-vá is válik, s mint ilyen, immár megkerülhetetlen elvárás a tagjelölteknél honos rendszerek mindezekhez történő igazítása is.

Mindezeken felül Barcelona még két okból szólhat rólunk is. Az egyik, hogy a lisszaboni folyamat kezelésének a mikéntje egyúttal fontos lakmuszpapír egy immár sokkal általánosabb problémakör kezelése és megítélése szempontjából: nevezetesen az inkább az EU-konvent asztalára kerülő "közösségi kontra kormányközi" megközelítés vitájának a továbbvitelében. A napokban John Palmer, a brüsszeli EU think-tank "European Policy Center" igazgatója mutatott rá, hogy a lisszaboni célok kezelésénél eredetileg kínosan ügyeltek a nemzetek közötti jelleg hangsúlyozására. Orientációkat, ajánlásokat, közösen vallott célokat fogalmaztak meg, de nem tettek mögéjük - adott (végső) esetben a luxembourgi Európai Bírósággal is számon kérhető - közösségi eszközöket, mint például kötelezően végrehajtandó jogszabályok hatálybahelyezése az egyes problémakörök kapcsán. Azóta két év eltelt, és látható, hogy a célok többségénél csak szerény a haladás, egyebek között éppen azért, mert a puszta "orientáció" fegyelmező ereje kisebbnek bizonyult az esetenként eltérő nemzeti törekvések védelmezéséhez képest.

A tanulság pedig könnyen ismét kedvezőbb színben tüntetheti majd fel a közösségi (nemzetek feletti) módszerek esetenkénti alkalmazását - egy olyan időszakban, amikor a jellemzőbb tendencia éppen ennek visszaszorítása volna a kormányközi egyezkedések javára. Mindez tehát átvezet már a - tagjelölteket legalább ennyire közelről érintő - "EU jövője" vitához, aminek előkészítésében ráadásul az utóbbiak is teljes jogú résztvevők.

És persze óhatatlanul rólunk (is) fog szólni Barcelona azért is, mert - miként a Financial Times egyik brüszszeli munkatársa megjegyezte - "elég nehéz elképzelni, hogy mondjuk a lengyel kormányfő kizárólag arra használja az EU-kollégákkal való együttlétet, hogy az internetről beszélgessen velük". A tagjelöltek szempontjából olyan húsbavágó kérdések is az asztalon vannak (még Barcelona előttről, de nehezen kitakarható módon a katalóniai találkozó számára), mint a bővítési költségekről szóló bizottsági jelentés, a jelölteknek szánt mezőgazdasági közvetlen támogatások mértéke és kiteljesítésének tízéves elnyújtása - hogy a bővítés és az agrárreformok kérdésének esetleges összekapcsolására tett kísérleteket most ne is említsük.

Tény, hogy ezek a problémák nem tételei a leendő barcelonai napirendnek, de a csúcstalálkozóknak megvan az a bájuk, hogy állam- és kormányfőkről lévén szó, senki sem vitathatja tőlük a jogot bármi más szóba hozására (ha máskor nem, hát az informálisabb és esetleg szűkebb körű érintkezések során). Túl fontos a téma, túlságosan is aktuális, és túl ritka az ilyen találkozó, hogy ne éljenek vele. Borítékolva: ahogy ma már semmilyen vonatkozásban nincs számunkra érdektelen EU, ugyanúgy nincs érdektelen EU-csúcs sem. Főként, ha mi is ott vagyunk.