Miközben Izrael és a palesztinok harca egyre súlyosabb vérengzésekbe torkollik, a dráma lecsendesítésére képes egyetlen külső erő, az Egyesült Államok tétlen marad.

George W. Bush elnök, aki a tavaly szeptemberi New York-i merényleteket követően habozás nélkül osztotta a világot azokra, akik "velünk vannak", és azokra, akik a terroristákat támogatják, most mintha nem akarná egyértelműen besorolni ezen kategóriákba a konfliktus főszereplőit. Mert hiába sürgetik saját keményvonalasai, hogy minősítse Arafatot terroristának, Bush habozik ennek kimondásától. Közben azonban bátorító jelzéseket küld Saronnak, és semmit sem tesz az izraeli hadigépezet leállítása érdekében.

Az egyoldalúsággal tetézett tehetetlenség valójában felszínre hozza, hogy megtört az amerikai külpolitika fél éve tartó offenzívája, mialatt az afgán tálibok elleni gyors és sikeres katonai akcióval párhuzamosan kijelölték a terrorellenes háború következő célpontját, Irakot. Sokáig úgy tűnt, hogy a Fehér Ház itt is azt az irányelvet követi, amit Afganisztán esetében, s amit a külvilág már kezdett Bush-doktrínaként értelmezni: szövetségesei esetleges ellenkezése sem befolyásolja Amerikát abban, hogy a kitűzött külpolitikai céljait megvalósítsa. Jellemző, ahogyan a jelenlegi adminisztrációban "galambnak" számító Colin Powell külügyminiszter stratégiai főtanácsadója, Richard Haass fogalmazott egy interjúban. Szerinte amennyiben egy kormány a saját polgárait gyilkolja, vagy bármilyen módon támogatja a terrorizmust, elveszíti a jogát arra, hogy a területe felett korlátlan szuverenitást gyakoroljon. Ilyen esetekben más kormányok, mint az Egyesült Államok is, felhatalmazva érezhetik magukat a beavatkozásra.

A korlátozott szuverenitásnak ez az Irakra "szabott" doktrínája azonban egyelőre nem működik. Korlátai jól kiütköztek akkor, amikor márciusban Dick Cheney (akit az Egyesült Államokban egyre gyakrabban minden idők legbefolyásosabb alelnökeként emlegetnek) a Közel-Keletre utazott, arab támogatókat szerezni Szaddám Huszein megdöntéséhez. Az út teljes kudarcnak bizonyult, a palesztin-izraeli konfliktus kiéleződésével párhuzamosan a saját közvéleményeik nyomása alatt az arab vezetők határozottan szembeszegültek az amerikai akarattal. Cheney azzal a tapasztalattal érkezhetett haza, hogy közel-keleti rendezés nélkül beláthatatlan folyamatokat indíthat el a terroristaellenes harc folytatása Irak ellen. Nemcsak a politikai, de a gazdasági következményekkel is számolni kell. Mert bár az arab olajfegyver bevetése - mint azt az erre irányuló sikertelen bagdadi felhívás is bizonyítja - jelenleg nem reális lehetőség, de végletes körülmények között bekövetkezhet. Márpedig mint a Brookings intézetnek a héten napvilágot látott tanulmánya is kimutatta, az Egyesült Államok olajellátásában a Közel-Kelet továbbra is kulcsfontosságú szerepet játszik.

A jelenlegi amerikai tétlenség azonban nem feltétlenül jelent teljes koncepciótlanságot is. Igaz, a hivatalba lépését követően az adminisztráció feltűnően leértékelte a közel-keleti közvetítés jelentőségét, mintegy ellenpontjaként a felfokozott clintoni aktivitásnak. Megfelelő szintű politikai közvetítőt sem jelölt ki a térség kezelésére, s amint kiéleződött a helyzet, magára hagyta a feleket, nem alaptalanul keltve azt az érzetet az arab világban, hogy ezzel szabad kezet biztosít az izraeli hadigépezetnek a palesztin szélsőségesekkel való leszámolásra. Egyidejűleg azonban (jóllehet Dick Cheney és Donald Rumsfeld védelmi miniszter a hírek szerint egyre türelmetlenebb Arafattal szemben) Bush mégsem hajlandó teljesen ejteni a palesztin vezetőt, mint azt a száműzetésére vonatkozó izraeli elképzelések elutasítása is érzékeltette.

A jelenlegi amerikai taktika arra épít, hogy a két fél kifárad a harcokban, és ezután majd ismét tárgyalóasztalhoz lehet ültetni őket. Ezt javasolja egyébként Henry Kissinger volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter is, aki az e heti Newsweekben élesen bírálta a clintoni elképzeléseket, hogy mindent egyszerre, rövid tárgyalásokkal meg lehetne oldani. Kissinger szerint nem lehet cél a felek között a végleges megállapodás elérése, csak egy olyan átmeneti rendezés, amely körvonalazná a jövendő palesztin állam határait. Ameddig azonban a felek nem hajlandók elfogadni az alapelveket, az Egyesült Államoknak "nincs más lehetősége, mint távol maradni".

Jelenleg ez történik, ami viszont, különösen az európaiakat, az Egyesült Államok jugoszláviai szerepvállalására emlékezteti. Az ottani kezdeteknél idősebb Bush, majd Clinton is kivárt, távol tartotta magát a terebélyesedő konfliktustól, egyre nagyobb teret engedve a szerb agressziónak, hogy azután annál kiterjedtebb közbeavatkozással tudja csak elejét venni a még nagyobb katasztrófának.

A Közel-Keleten ráadásul Amerika egy olyan térségben vonulna vissza (vagy kárhoztatja magát legalábbis átmeneti tétlenségre), ahol évtizedeken keresztül az egyedüli hatékony közvetítőnek bizonyult, s ahol az átmeneti törékeny béke kialkudása eddig is elképzelhetetlen volt az Egyesült Államok szerepvállalása nélkül. Ezért is válik mind egyértelműbb európai bírálatok tárgyává Bush közel-keleti "következetlensége" (Financial Times), aminek nemcsak az angol, francia, német, olasz stb. sajtókommentárok adnak egyértelműen hangot, de az Európai Unió jelzése is, amellyel a héten biztosította a Palesztin Hatóságnak nyújtott uniós költségvetési támogatás következő, 50 millió eurós részletét. Chris Patten külkapcsolatokért felelős EU-biztos nyilatkozata - amely szerint "a nyomorúság és az erőszak mindaddig tartani fog, amíg (Izrael) nem oldja fel a (palesztin területek elleni) gazdasági blokádot" - pedig nyíltan érzékelteti, hogy milyen különbségek vannak Washington és Brüsszel helyzetmegítélése között.

Hiszen erős kételyeket támaszt az az érvelés, hogy a több évtizedes, hol lappangó, hol feltámadó konfliktus szembenállói éppen most fáradnának majd ki, s az izraeli lövedékek nem csupán az öngyilkos palesztinok következő generációját termelik újra. Ahogyan a Jeruzsálemben élő író, Gershom Gorenberg emlékeztetett rá a The Washington Post hasábjain: minden sikeres izraeli offenzívát nemhogy kevesebb, hanem több palesztin terrortámadás követett.

lambert gábor