Kiss István: Hatékony-e a hazai hálózatépítés?

Magos Katalin összehasonlító számításai (VG, 2002. április 25.) indítanak arra, hogy a franchise tőkemobilizáló képessége s a cikkben érintett hatás kapcsán néhány öszszefüggésre rávilágítsak. A kérdés: miért tekintik a franchise vállalkozási formát gazdaságdinamizáló - többek között tőkemobilizáló, munkahelyteremtő - megoldásnak, illetve érvényesülhet-e ez itthon?



A franchise hálózatépítő vállalkozási forma. Alapvetően egy szerződéses kapcsolat jellemzi, amelyen belül a rendszergazda, a franchise adója, meghatározott időre átadja a franchise vevőjének az eredményes üzletvitelhez szükséges jogokat, ismereteket, továbbá a kapcsolat időtartama alatt elősegíti és ellenőrzi az annak megfelelő átvevői működést.



Az átvevő a franchise-hálózathoz való csatlakozás alkalmával rendszerint belépődíjat fizet az átadónak. Ezen túl számos más kiadása is van. Ilyenek lehetnek az adott vállalkozás profiljától függően boltberendezések, számítástechnikai egységek vagy kisteherautók. Amennyiben a teljes ráfordítást is ki akarjuk mutatni az átvevőnél, akkor még a fedezeti pont eléréséig jelentkező működési költségekkel is számolni kell. Nyilvánvaló, hogy egy vállalkozó számára a teljes ráfordításra vetített mutató a meghatározó.



A belépődíj fejében az átvevő különböző értékű és tartalmú "árut" kap. Ez lehet "csak" a működési kézikönyvben összefoglalt üzletviteli ismeret (know-how), de lehet teljes boltberendezés is. Értelemszerűen a tartalom függvényében a belépődíj összege is változik 0-tól néhány száz millió forintig. Olyan esetben nem kérnek a rendszergazdák belépődíjat, amikor a rendszer kifejlesztésének költségeit más fizetési konstrukción keresztül számolják el. Minthogy az ilyen vállalkozás rendkívül rugalmas keretet kínál a különböző ötletek értékesítésére, ezért csak az üzleti ötlet gazdájának kreativitásától függ, hogy mit menynyiért ad.



A fentiek alapján érzékelhető, hogy a beruházás két szinten vizsgálandó. Egyrészről a rendszergazda beruház akkor, amikor franchise-rendszert fejleszt, másrészt a partner is beruház, amikor megveszi az üzletviteli ismeretek csomagját s a hozzá tartozó árukészletet, berendezéseket stb. Erre a konstrukcióra szokták azt mondani, hogy a rendszergazda valójában az átvevő pénzén fejleszti hálózatát. Gyakorlatilag nem saját tőkéből bővíti azt, hanem az átvevő forrásainak bevonása révén. Ezt a mechanizmust nevezik a franchise-vállalkozás tőkemobilizáló képességének. Éppen e hatásnak köszönhető, hogy külföldön több helyen a franchise-hálózatépítést tekintik a leghatékonyabb befektetésnek, s nem véletlen az sem, hogy kockázati tőketársaságok előszeretettel vásárolnak üzletrészt fejlődő franchise-rendszerekben. Ezt egy-két év múlva esetenként 100-200 százalékos haszonnal adják tovább.



A hatékonyságszámítás kapcsán nem mindegy, hogy mikor mit mihez viszonyítunk. A Széchenyi-terv pályázatait egységes, a pályázat tartalmához nem nagyon illeszkedő módon írták ki, s értékelésük is viszonylag szűk sávban történt meg. Szemléltető példaként említem, hogy a pályázat eredményességének mértékeként számításba vett új munkahelyek számánál a franchise-rendszerfejlesztési pályázat csak a pályázónál megjelenő új foglalkoztatottak számára kérdezett rá. Viszont csak a rendszergazdák pályázhattak. Mint ismeretes, a franchise-pályázaton 21 pályázó nyert. A nyertes pályázónak vállalnia kellett, hogy két éven belül tíz új egységgel növeli hálózatát, s ezeket öt éven át működteti. Ez az egyszerű feltétel azt jelenti, hogy valójában nem 21 nyertes van, hanem 210. Volt olyan pályázat, amelyben az új foglalkoztatottak számánál "0" szerepelt, hiszen a hálózatfejlesztés a rendszergazdánál nem jelentett új munkahelyet. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a hozzá kapcsolódó tíz új vállalkozás legalább tíz, összességében pedig minimum 210 új munkahelyet teremt.



Hasonló gondolatmenet alapján azt is végig lehet követni, hogy egy franchise-hálózatfejlesztéshez kért támogatás olyan többletberuházásokat is indukál az átvevőnél, amit a pályázatban nem mutattak be. A pályázat nem támogatott például gépkocsibeszerzést. Lehet, hogy az átvevő kap egy számítástechnikai rendszert, de az egység beindításához szükség van egy gépkocsira is. Ezt a "járulékos" beruházást az átvevőnél a pályázati kérdőív, a kiértékelés alapját kínáló beruházási érték nem mutatja. Így helytelen az erre tehát alkalmatlan számokból olyan, a Világgazdaságban megjelent következtetést levonni, hogy "a legkevésbé hatékonynak a franchise-vállalkozások fejlesztését támogató pályázat bizonyult". Ez a következtetés legfeljebb a pályázatban bemutatott értékekre érvényes. Megítélésem szerint viszont a vállalkozáserősítő pályázatokon belül a hálózatépítést támogató pályázatoknak nem a közvetlen tőkemobilizálás volt az alapvető célja.



A franchise összetett vállalkozási forma. Kezelése hozzáértést, szakértelmet igényel. A szakértelem hiánya problémát okozott a pályázatok értékelésénél is, amikor vita tárgyát képezte, hogy egy franchise-rendszer fejlesztése esetében mi tekinthető saját erőnek. Csak a rendszergazda forrása, vagy a tőkemobilizálás fentebb vázolt mechanizmusa szerint bevont átvevői tőke is? Hasonlóan problémákhoz vezet az a franchise-tól idegen követelmény is, ami már a pályázati szerződések megkötésekor jelentkezik: az átvevő személye öt éven át nem változtatható. Szélsőség, de ezek szerint a franchise-partner elhalálozása esetén az egész hálózatfejlesztési szerződés azért nem teljesülhetne (s bukna a pályázó), mert a vállalkozást valaki más viszi tovább?



A tanulság csak annyi, hogy életszerű franchise-pályázat kiírásához, értékeléséhez, franchise-fejlesztési szerződés aláírásához és a szerződés betartásának követéséhez (megfigyelőrendszer) - szakértelemre van szükség. Ez - legalábbis a franchise-vállalkozások összefüggésében - ma még nincs mindig a helyén. A gazdaságdinamizáló hatás ezért nem igazán érvényesül.