Orbán Viktor és a kihívások

A Fidesz arra tesz figyelemre méltó kísérletet, hogy a terveiről és ténykedéséről szóló hírek a kormányváltás ellenére elsődlegesek maradjanak. Holott április 21. óta az lenne természetes, ha a szocialisták és a szabad demokraták koalíciós tárgyalásai, a kormányzati struktúrával és a leendő miniszterek személyével kapcsolatos elképzeléseik kerültek volna a középpontba. Kétségtelen, a politikára fogékony közönség érdeklődik az iránt, hogyan gondolkodik és mit cselekszik Medgyessy Péter és Kuncze Gábor, de az is tény: az MSZP-nek és az SZDSZ-nek egyelőre nem sikerült áttörést elérnie a nyilvánosságban.

Meglehet, ez egyelőre nem is érdekük, hiszen konzultációik jelenlegi szakaszában indokolt a viták feloldásának módjait, az ügyeket "belül" tartani, s végül tökéletes, hibátlan, az egyetértést mindenek fölött tudó párosként előállni. Annál inkább, mert a két párt 1994 és 1998 közötti együttműködése során az optimálisnál többet politizált a médiában. Látványos konfliktusaik zöme egyikük vagy másikuk jóvoltából nem maradhatott titokban. Most végső soron akkor kerülhetnek helyzetbe, amikor - május végén? - megalakul a kabinet és megkezdheti programjának kivitelezését. A politikai napirend formálására ekkortól nagyságrenddel különb esélyeik lesznek, amennyiben élni tudnak a pozitív üzenetek közvetítésének lehetőségeivel.

A Fidesz kísérlete ez idáig sikeres, ám ez ma még aligha a stratégia nagyszerűségével magyarázható. Az engedékeny alkotmányos előírásokat maximálisan kihasználva - az elegancia hiányát kifogásoló közbevetésekkel nem pepecselve -, töretlen meggyőződéssel kormányzó Orbán Viktor és kabinetje forintmilliárdokat mozgató döntései önmagukban hírértékűek. A fideszesek ezt az eszközüket egy-két héten belül elveszítik. Kérdés, hogy e nélkül is képesek lesznek-e elhitetni: szerepük legalább annyira jelentőségteljes, mint a kormánypártoké.

Ehhez kell a másik, polgárinak nevezett Magyarországot érzékletes pontossággal definiálni, ábrázolatát kiszínezni, a kereteket tartalommal megtölteni, az összefogást hitelesíteni. Ezért kell nem ellenzékben, legfeljebb kisebbségben lenni, mindenütt ott lenni, köröket alakítani, önszerveződni, a "második nyilvánosságot" megteremteni. (Az összefogás tárgyában speciális a Fidesz és az MDF viszonya, érdekes az utóbbi taktikája. Nem véletlen, hogy Dávid Ibolya nem mondott beszédet a Várban, de nem véletlen az sem, hogy a kormányfő szerint a "pártok versenyét" sikerült megnyerniük. A fideszes retorikában a jobboldal két megmaradt pártja egy.)

A 2002. évi választásoknak minden, a parlamentbe jutott párt győztese valamilyen módon - állapíthattuk meg első felbuzdulásunkban. Következtetésünk igazolódni látszik, de csak abban az esetben érvényesülhet véglegesen, ha a Fidesz és az immár pártok felett álló, szimbólumszerepet vállalt Orbán Viktor képes lesz fenntartani támogatóinak a két választási forduló között és azóta is egekbe csapó lelkesedését. (Továbbá igyekszik óvakodni attól, hogy zavarba hozza a "mérsékelteket", akik értékrendjük alapján állnak ott, ahol.) A jobboldali szavazók politikai identitása egy hónap alatt nagymértékben megszilárdult. A leköszönő miniszterelnök egyelőre elégedett lehet: a koalíciós tárgyalások végső szakaszában első számú kérdéssé emelkedhetett, hogy mit mond Orbán Viktor, ha "lekerül a lakat a szájáról".

Nos, egyszerre mondott hideget és meleget. Éppen úgy, ahogyan néhány hete a Kossuth téren. Orbán Viktor mindent akar. Ezért használ maga is, pártja is több hangot. Orbán Viktor egyik mondatában kész megvédeni a "vívmányokat" a mindenre képes baloldaltól, majd a másikban majdhogynem bizalmat szavaz a leendő kormánynak, mondván: nem múltjuk, hanem tetteik alapján fogják megítélni őket. A másik síkon a vezér elismeri a választások eredményeit - ha már a bíróság is így döntött -, ám a párt felkarolja a szavazatok újraszámlálását szorgalmazó népi kezdeményezést. Csupán azért, hogy a radikálisabbak kicsit jobban, a baloldaliak kicsit rosszabbul érezzék magukat. A jobboldal célja egyértelmű: változatlanul a táborában tartani mindazokat, akik a létező legkülönbözőbb okokból képtelenek lennének szocialisták vagy szabad demokraták mögé állni. Az egyszerűség kedvéért: azokat is, akik Tölgyessy Péter, de azokat is, akik ifj. Hegedűs Lóránt eszméihez közeli nézeteket vallanak.

Korábban azt gondolhattuk, a Fidesz legnagyobb dilemmája, hogy a vesztes - bár győztesnek nevezett - választások után mit szerencsés tennie: középre húzódni, vagy radikalizálódni. Már látjuk, hogy ez nem kérdés. Orbán Viktor mindenütt ott akar lenni. Középen is, a szélen is. Nem beszél jobboldalról, hallgat a baloldalról. Szerinte ezek anakronisztikus, tartalmatlan kategóriák. Haza van, nemzet meg család. Orbán Viktor nem a szolid centrumot és nem a permanens forradalmat választotta, hanem egyszerre mindkettőt. Ha az odaadó fiataloknak beszédekre, rendezvényekre, zászlólengetésre van szükségük, megkapják. Ha mozgalomba vágynak, cselekedhetnek. A "sejtek" viharos gyorsasággal szerveződnek. Párt, vezér, tábor egymásra talált. Azt azonban még nem tudjuk, meddig tart a lendület. Nyilvánvaló: képtelenség hetente-havonta nagygyűléseket tartani, mert az emberek elfáradnak, de valószínű, hogy nem is ez a cél. A politika nem feltétlenül marad az utcán - legalábbis nem előre írt menetrend szerint. De ha az általános tervek megvalósulnak, bármelyik pillanatban kikerülhet. Orbán Viktor egyetlen szavára százezrek mozdulnak. Orbán Viktor bármit megtehet: híveit csatába, gyűlésre és a szavazófülkékhez egyaránt hívhatja. Bölcsességén sok minden múlik.

A fideszesek azt állítják: négy évre tervezik stratégiájukat. De biztos, hogy az első ígéretes alkalommal megpróbálnak lecsapni, és nem fognak árnyékra vetődni. Annyit vállaljunk, amihez elegendő erőnk és kitartásunk van, mondta az első ember.

Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek saját érdekében erősnek, okosnak és óvatosnak kell lennie. És ügyesnek meg tehetségesnek, hogy politikusai hamarosan tényleg főszerepekhez jussanak a történetben. A másik térfélen ugrásra készen várják hibáikat.