Növekedés, infláció, árfolyam

Érdemes egy pillantást vetni a közelmúltra: miért és hogyan került sor a forint gyors és nagyarányú felértékelődésére? A Magyar Nemzeti Bank és az Orbán-kormány együtt döntött arról, hogy megváltoztatja az árfolyam-politikát. Nem csupán a jegybank, hanem az akkori kormány is úgy gondolta, hogy érdemes vállalni a forint jelentős felértékelődését. Ez a következmény ugyanis már a döntés pillanatában világos volt: a forint korábban 30-40 százalékkal alulértékelt volt, tehát ha mindkét irányba 15 százalékra szélesítjük a sávot, akkor a pozitív tartomány széle felé mozdul el a forint árfolyama. Ez történt, inkább az a meglepő, hogy nem ragadt oda azonnal a plusz 15 százalékos sávszélhez, hanem erősen a pozitív tartományban, de ingadozást mutat. Az is világos volt, hogy a forint felértékelődése - mert erről van szó, nem pedig felértékelésről, hiszen a piac dönt az árfolyamról - nehezíti az exportálók és könnyíti az importálók helyzetét. A döntés azon a feltételezésen alapult, hogy az erősebb forint döntően a külföldi tulajdonban álló nagyvállalatokat érinti, amelyek belső árképzésében lényegesen kisebb szerepet játszik a nemzeti valuta árfolyama, mint egy sor más tényező (adózás, a munkaerő költsége, az infrastruktúra állapota, a beszállítók, a gazdaság dinamizmusa és az infláció). A teljes magyar export 80 százalékát adja ez a döntően külföldi tulajdonban lévő nagyvállalati kör. A 2002-es exportstatisztikák alapján megállapítható, hogy ebben a körben nem történt romlás, a forint erősödése és az európai recesszió ellenére nőtt az export. Ebben a körben a minimálbér emelkedése sem jelentett többletköltséget, mert a bérek már korábban is magasabb szinten voltak.

Az export 20 százaléka érkezik a kisvállalati körből, ennek fele hazai, másik fele külföldi tulajdonban áll. Ebben a körben nem elsősorban a forint erősödése, hanem a munkaerőköltségek gyors emelkedése jelent gondot. A textil-, bőriparban vagy általában a bérmunka területén a forint erősödése nélkül is jelentős nehézségek lépnének fel a bérköltségek emelkedése miatt. A kamarával azt terveztük, hogy ebben a körben GATT-konform és átmenetileg érvényes támogatásokat adunk, döntően a hirtelen megemelkedett bérköltségek kiegyenlítésére. Hol vannak ezek a támogatások? Miért nem ezt követelik a tisztelt kollégák a mostani kormánytól?

A forint erősödése megítélésem szerint a turizmusban okozza a legnagyobb nehézséget. A turizmusban globális átrendeződés zajlik, szeptember 11., vagy pedig az európai recesszió költést és utazást visszafogó hatása mögött sokkal fontosabb folyamatok húzódnak meg, mint ami a felszínen látszik. Lassan vége a tömeges és állandóan növekvő turisztikai piac korának, helyére a minőségi rések lépnek. Ezért és a forinterősödés kedvezőtlen hatásainak semlegesítésére ajánlotta a Széchenyi-terv a hazai turisztikai szakmának azt, hogy amit veszít árbevételben, azt nyerje meg fejlesztési támogatásban. Meneküljön előre abba az irányba, ami a jövőt jelenti (gyógyturizmus, kulturális turizmus, konferenciaturizmus). Egyetlen évben még nem egyenlíti ki a fejlesztési támogatás a forinterősödés hatását, de több évben már igen: ha ezer milliárd forint körüli a hazai turizmus idei bevétele, és 100-150 milliárd forint körüli a forinterősödés miatti "vesztesége", akkor az állami fejlesztési támogatások 2-3 év alatt visszaadhatják az induló veszteséget. A turizmusnak nem gyenge forintra, hanem vonzó kínálatra és minőségi kapacitásokra van szüksége ahhoz, hogy versenyben maradjon: ebben segít a vissza nem térítendő állami beruházási támogatás, és ebben nem segít a gyenge forint. A turizmust kellemetlen, de hasznos nyomás alá helyezte a forint felértékelődése.

A forint felértékelődése elvileg kettős hatással jár a külföldi befektetőkre. Aki már végrehajtott Magyarországon befektetést, annak az eddigi beruházásait felértékeli az erősebb forint. Vagyonnövekedést számolhat el, miközben importja olcsóbb lesz, és exportbevétele csökken. Az eddigi befektetők egyértelműen nyertek a forintfelértékelődéssel. Más lehet a helyzet az új befektetést tervezőkkel: náluk a három tényező közül (vagyon, import, export) kettőt kedvezőtlenül, egyet pedig kedvezően érint a felértékelődés. Ennek hatása azonban önmagában csekély, mert a bérelőny, a földrajzi előny, az EU-csatlakozás hatása és a dinamikus növekedés együtt messze meghaladják a forintfelértékelődés negatív hatását. Ráadásul a kormány döntése azt is jelenti, hogy a lehető leggyorsabban át kíván állni az euróra, ami növeli a hosszú távú befektetések biztonságát. 2001-ben a privatizáció utáni rekordot jelentő, 2,4 milliárd eurós külföldi működőtőke-beruházást hajtottak végre Magyarországon, míg a 2002-es alacsonyabb érték a választási évnek és a recessziónak köszönhető, nem az erősebb forintnak.

Ezeket a várható folyamatokat a döntés előtt elemeztük, és arra a következtetésre jutottunk, hogy érdemes ezeket a kockázatokat és veszteségeket vállalni az infláció leszorítása érdekében. Az árfolyam módosításának elsőrendű célja ugyanis az infláció leszorítása volt. Magyarországon a 90-es évek végére az infláció beragadt a két számjegyű szinten, tehetett a kormány és a jegybank bármit, ott is maradt. Ennek alapvetően az infláció belső szerkezete volt az oka: az infláció mintegy fele az inflációs várakozásokból eredt. Minél kevésbé sikerült leszorítani, annál makacsabb lehetett az inflációs várakozás: tehát nem is lehetett leszorítani az inflációt. Patthelyzet alakult ki, amiből ki kellett törni, mert az infláció tartósan magas szintje az egész magyar gazdaságpolitikára és befektetési környezetre árnyékot vetett. Éppen recessziós környezetben és az európai uniós csatlakozási tárgyalások befejezési szakaszában volt egy olyan kezelhetetlennek tűnő területe a magyar gazdaságnak, amit ráadásul a globális befektetők igen fontosnak tartanak. Elsősorban azonban nem miattuk, hanem magunk miatt kellett megtörnünk az inflációt, mert elvitte a gazdasági növekedés jelentős részét, bizonytalanságot hagyott a piaci szereplők körében és bizalmatlanságot keltett a kormány gazdaságpolitikája iránt. A bizalom helyreállítása volt számomra a döntő tényező, amikor gazdasági miniszterként támogattam a döntést.

A jegybank korábbi elnöke szerint már korábban is meg lehetett volna hozni ezt a döntést. Igen, lehetett volna, de 2000 végén, 2001 elején még nem voltunk biztosak abban, hogy milyen természetű a globális megtorpanás. Voltak olyan vélemények, amelyek szerint egy 1929-es gazdasági összeomláshoz hasonló esemény felé tartunk, és egy ilyen közegben meg kellett várni, hogy bekövetkezik-e a magyar export zuhanásszerű csökkenése a régi árfolyamon. Ha ez bekövetkezett volna, akkor biztosan nem lett volna szabad megengedni a forint jelentős felértékelődését. De nem következett be, ezért be lehetett adni az infláció letörésére egyedül alkalmas keserű pirulát.

A magyar gazdaság történetében ritkán fordul elő, hogy egy fontos gazdaságpolitikai döntésben az ellentétes érdekű szereplők - a gazdasági miniszter a növekedésben, a pénzügyminiszter a magasabb bevételekben és a jegybankelnök az alacsonyabb inflációban érdekelt - azonos állásponton legyenek. Az is ritka, hogy a döntést alapos elemzések támasszák alá, és a döntéshozók tudatosan vállalják a kockázatokat a várható haszon érdekében. Az pedig még alig fordult elő a magyar gazdaság történetében, hogy egy jelentős gazdaságpolitikai döntés éppen azokkal a hatásokkal járjon, mint amelyeket a döntés előtt vártak. Most ez történt, ezért véleményem szerint a döntés utólag igazolt. Nem szabad megengedni, hogy a gazdaságpolitikát meghatározó fontos érdekek közül egyik legyőzze a másikat: most az a veszély fenyeget, hogy a költségvetés érdeke legyőzi a jegybank és a gazdasági növekedés érdekét. A Pénzügyminisztérium jól járna a magasabb inflációval, mert növelhetné a bevételeit, miközben a magasabb infláció lefaragná a kiadásait. A gazdasági növekedést serkentő beruházásokkal lehet azonban kockázat nélkül növelni a költségvetés bevételeit, ennél könnyebb az inflációt felpörgetni, de ennek igen magas lesz az ára. A kamatok emelkednek, és a politikai ciklus végén sokkal magasabb béremeléseket kell adni, mint alacsony infláció esetén. Az inflációs politikának azok is megfizetik majd az árát, akik most a jegybankelnök távozását kérve csak jót remélnek a kormány szándékainak támogatásától. Mondjuk meg világosan, hiába távozna a jegybank elnöke, az erős forint akkor is maradna. Erős forint mellett lenne nagyobb infláció.

Végül azonban szögezzük le: a kamatok valóban tarthatatlanul magasak Magyarországon. Maradjon az elnök, de ne maradjanak, hanem csökkenjenek a kamatok, az inflációval pedig bánjunk csínján, mert mindnyájan bánhatjuk majd veszteségeinket.