Versailles-i béke
A francia-német megegyezés még nem feltétlenül válik közös európai akarattá, de ha a két ország dacol egymással, akkor a kontinentális együttműködés lebénul. Az elmúlt negyven év ezen tapasztalatai elkerülhetetlenné teszik, hogy a felek (mint azt Versailles-ben és Berlinben tették) időről időre megerősítsék egymás iránti hűségüket. Még ha az együttélés nélkülözi is a románcot.
Németország gazdaságilag megrendült állapotban van, Franciaország szinte erényt csinál az állami túlköltekezésből. Schröder a pacifizmusból gyűjtene kockázatos belpolitikai pontokat fontos helyi, tartományi választások előtt, Párizs diszkréten lebegteti a biztonsági tanácsi vétót. A katonai együttműködés távlati tervei nélkülözik azokat a konkrét elkötelezettségeket, amelyek vállalásával Berlin valóban fel tudna nőni a feladathoz. Tehát nem teljesen egyenrangú partnerek vesznek részt a még szorosabb együttműködés területeinek kijelölésében.
Mégis: a két ország összehangolt akaratára van szükség ahhoz, hogy az Európai Unió önálló súllyal jelenhessen meg a világpolitika színpadán. A német háttér adhat felhatalmazást Párizsnak arra, hogy a lehető legtovább egyensúlyozzon Washingtonnal szemben az iraki háború vagy béke kérdésében.
Irak így az első próbája lehet annak, hogy a gyakorlatban miként működnek a Versailles-ben és Berlinben megfogalmazott elvek. Amennyiben a katonai készülődést végül mégis újabb biztonsági tanácsi határozat hagyná jóvá (francia beletörődéssel és német tartózkodás mellett), az nemcsak Schröder maradék nemzetközi tekintélyét, de az EU most összehangolt intézményi reformterveit, a megújított együttműködés hitelét is alaposan megrendítené. Kétségtelenül a kancellár kockáztat többet, de az elmúlt napokban bizonyos mértékig Chiracot is magához kötötte.
