Ki fejheti a cégeket?
Miközben az EU-ban hosszas viták után végre célegyenesbe jutott a megtakarítások egységes adóztatása, egy sokkal nagyobb horderejű terület is megérni látszik a harmonizációra: a tagállamok vállalati adórendszerei egyre több esetben ütköznek bele az uniós alapszerződés paragrafusaiba. Kinek van joga adót kivetni a két, három vagy tizenöt tagállamban működő cégekre? Lehet-e eltérő adószabályokat érvényesíteni a nemzetközi, illetve a kizárólag hazai piacon működő társaságokkal szemben? Összeegyeztethető-e a nemzeti adóbevételek védelme az egységes piac elveivel?
Nem csupán a vállalatok feszegetik ezeket a kérdéseket. Az elmúlt időszakban az Európai Bíróság több ízben hozott olyan ítéletet, amely hatályon kívül helyezett bizonyos nemzeti szabályokat. Németország nem korlátozhatja a nyereség kamatfizetés formájában való külföldre térítését, amennyiben a külföld más EU-tagországot jelent. Svéd részvényeket adómentesen lehet továbbadni más uniós vállalatoknak, miután az ilyen tranzakciót otthon nem terheli adó. Nagy-Britannia diszkriminatív módon szabályozza az osztalékfizetést - hogy csak néhányat idézzünk a közelmúlt törvényszéki döntéseiből, amelyek mindegyike súlyos eurómilliárdokba kerül az érintett tagállamnak.
A helyzet pikantériája az, hogy a luxembourgi bíráknak csak bizonyos tagállami rendelkezések megszüntetésére van joguk, helyette azonban nem javasolhatnak más megoldást - holott egyértelmű, hogy tiszta helyzetet csak egy harmonizált vállalati adórendszer megalkotása teremtene.
Az üzleti szféra (és mellesleg a brüsszeli apparátus) üdvözölne egy ilyen kezdeményezést, ám egyelőre úgy tűnik, hogy a tagállamok hallani sem akarnak e - szuverenitásuk és adóbevételeik szempontjából rendkívül kényes - terület megbolygatásáról. (TG)
