Amerikai a la carte

Az iraki akció jövőnek szóló üzenetei között magam az alábbiakat tartom a legelgondolkodtatóbbaknak. Egyrészt, hogy George W. Bush adminisztrációja, amennyiben úgy látja célszerűnek, különösebb skrupulusok nélkül megkerüli a nemzetközi szervezeteket és helyezi felül magát a hatályos nemzetközi jogon. Másrészt, hogy a jelenlegi amerikai vezetés hagyományos szövetségesi rendszerére - hirdetett elveivel szemben -, nem mint a közös értékeken, hanem egyre inkább mint a nyers érdekeken (ezen belül is elsősorban a saját érdekein) alapuló koalícióra tekint. Harmadrészt, hogy Washington a szeptember 11-e után jogosan meghirdetett terrorizmus elleni háborúját, illetve az ennek érdekében megalakított nemzetközi koalíciót (amelynek mellesleg vezetője) ettől meglehetősen távol eső célok érdekében is hajlamos felhasználni. Mi több - Sir Christopher Meyer volt washingtoni brit nagykövet szavai szerint - Irak megtámadásának szeptember 11-e utáni azonnal felmerülő szándékáról az amerikai elnököt csupán Tony Blair tudta lebeszélni. S végül, negyedszer: hogy az Egyesült Államok - túllépve az elrettentés hagyományos elvén (vagyis hogy katonai képességeinek birtokában, de azok használata nélkül garantálja biztonságát) -, stratégiaként fogalmazta meg, sőt a gyakorlatban is alkalmazta a globális megfélemlítés és a preventív háború koncepcióját.

S akkor még nem is beszéltem az iraki akcióval kapcsolatos legfontosabb aggodalmamról. Nevezetesen arról, hogy milyen beláthatatlan következményekhez vezethet, ha az amerikai elnöknek és körének a sikeresnek ítélt iraki akció esetleg meghozza az étvágyát, s újabb szaddámokat és irakokat kreál magának. Ami nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen például kijelentései alapján Donald Rumsfeld figyelmét már most - Irak kapcsán - megragadta a nemzetközi politikai étlapon szereplő Irán és Szíria fogás. Látni kell azonban, hogy Washington hatalmas politikai étvágya ellenére felettébb válogatós. Mert például a csupán regionális konfliktusnak deklarált Észak-Koreát érezhetően túl csípős falatnak tartja. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az amerikai vezetés Phenjan Alaszkában landoló rakétáját és nukleáris programját mindössze a "segélykérés sajátos koreai üzeneteként" értelmezi, annak ellenére, hogy a gyakorlatban Kim Il Dzsong jóval közvetlenebbül képes veszélyeztetni az Egyesült Államok biztonságát, mint Teherán vagy Damaszkusz.

És ez az amerikai óvatos duhajkodás az, ami engem leginkább aggaszt. Elsősorban azért, mert - valószínűleg szemben a washingtoni elképzelésekkel - azt az üzenetet látom benne, hogy az ún. lator államok csupán addig szerepelnek az Egyesült Államok politikai-katonai étlapján, amíg nem rendelkeznek a Rumsfeld-féle héjákat is megfontolásra késztető tömegpusztító képességekkel. Ezen logika alapján pedig az Irak típusú preventív háborúk (most nem is beszélve az ENSZ szerepének amerikai megkérdőjelezéséről) nem elbátortalanítják, hanem sokkal inkább ösztönzik az Egyesült Államokkal szemben álló országokat arra, hogy minél gyorsabban szert tegyenek ilyen képességekre, s ily módon kerüljenek le az amerikai a la carte-ról.