Csatabárdok elásása

A találkozó összképe a békülékenység iránti hajlandóságot sugallta, jóllehet nem minden dokumentumra került szignó, nem minden előre jelzett téma került terítékre, s a vendéglátók is megengedtek maguknak olyan kamaszos otrombaságot, hogy génmanipulált ételt szolgáljanak fel a díszvacsorán.

Alig néhány nappal korábban Pekingben kínai-indiai csúcstalálkozót tartottak: a hatmilliárdos világnépesség felének irányítói egymás területi igényeinek kölcsönös elismerésével (valójában a rég kialakult status quók tudomásulvételével) megkezdték a hosszú utat a normalizálton túli, a - mondjuk így - baráti kapcsolatok kialakítása felé. Első lépésként a nevetségesen alacsony kereskedelmi forgalom fellendítésének célját tűzték ki, ami már magában is mutathatja, hogy nem az 1950-es évek első felének bandungi szellemét, az imperialistaellenes ideológiájú el nem kötelezettséget akarnák új életre lehelni, hanem egymás közötti kapcsolataikban is érvényesíteni a feltételezett korszellemet: kereskedni és közeledni.

Időben mind a két csúcsot mintegy befogta Vlagyimir Putyin orosz elnök nagy-britanniai látogatása, amely a maga nemében szintén korszakos. Nemcsak azért, mert 1874 óta nem járt Londonban orosz államfő, hanem azért is, mert ez alkalommal hozták tető alá azt a megállapodást, amely szerint brit érdekeltségű olajtársaságok tízmilliárd dolláros nagyságrendű beruházásokat valósítanak meg Oroszországban. Már a szovjet korszakban is sok kísérlet történt arra, hogy nyugati tőkével modernizálják a hatalmas ország gazdaságát, és most sincs garancia rá, hogy sikerülni fog, de több mint tíz év kapitalista tapasztalat után talán már fogadókészebb az orosz közeg is egy ilyen vállalkozás befogadására. Majd meglátjuk.

A három összejövetel egyidejűsége tálcán kínálja a feltételezést: a világ túljutott az iraki sokkon. Tegyük hozzá: talán. Mert a sokkot nem önmagában a közel-keleti olajország katonai lerohanása okozta, hanem ennek a módja. A preventív támadás visszavezetése a nemzetközi gyakorlatba, és ami ezzel együtt járt: a bejáratott válságkezelő mechanizmusok felrúgása, az ilyen ügyek rendezésére hivatott világszervezet, az ENSZ semmibevétele.

Leginkább a washingtoni EU-USA csúcsról érkeztek olyan jelzések, amelyek azt sugallják, hogy még nem késő, és a nemzetközi kapcsolatrendszer mozdonya a kisiklás után visszakerülhet a sínekre. Különösen érzékletes ez ügyben a csúcson elfogadott egyik közös nyilatkozat, az, amelyik a tömegpusztító fegyverek elterjedéséről szól. Először is, ami nincs benne: szó szerint nem említi az ilyen fegyverekkel illegálisan rendelkező országok elleni megelőző támadás lehetőségét. Jóllehet az EU épp a napokban zárkózott fel e téren az Egyesült Államokhoz, amikor hivatalosan lehetségessé nyilvánított egy ilyen eljárást. Közvetve vannak ugyan olyan kifejezések a washingtoni nyilatkozat szövegében, amelyek akár a megelőző támadásra is érthetők - "minden eszközzel", "hatékonyan cselekedve" -, de nem kell megelőzni a rosszindulatot, mert az is önbeteljesítő jóslattá válhat; s különben is, a konkrétan megemlített Észak-Korea és Irán esetében végképp mellőz a textus mindenféle kétértelműséget. Vállalják viszont az aláírók, hogy kellően növelik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség költségvetését, hogy új módszereket dolgoznak ki e fegyverek elterjedésének megakadályozására, s azt, hogy együttműködnek az ENSZ-szel, amelyet illetékes nemzetközi szervezetnek ismernek el. Így is lehet.