A populistáknak néha igazuk is lehet

De nézzük meg közelebbről ezeket a "technokrata" javaslatokat: sokuk inkább ideológián, mint a közgazdaság-tudományon alapul. A technokraták természetesen megbízható módon javítani tudnak egy erőmű működésén. A cél egyszerű: a lehető legolcsóbban áramot termelni. Ez leginkább mérnöki, nem politikai kérdés. A gazdaságpolitikák ebben az értelemben általában nem technokratikusak. Választási lehetőséget tartalmaznak: némelyik magasabb inflációhoz, de alacsonyabb munkanélküliséghez vezethet; egyik a befektetőknek a kedvez, a másik a dolgozóknak.

A közgazdászok Pareto-hatékonynak nevezik azokat az állapotokat, amelyekben senki helyzete sem javítható anélkül, hogy mások rosszul járnának. Ha valamely politika minden másnál jobb mindenki számára, vagyis nincs Pareto-hatékony alternatívája, azt Pareto-dominánsnak mondják. Ha a politikák közötti választás tisztán Pareto-féle lenne, vagyis senki nem járna rosszabbul egy adott politika választása esetén, szemben egy másikkal, akkor a választások valóban tisztán "technikaiak" lennének. A valóságban azonban kevés választás Pareto-féle. Ehelyett egyes politikák jobbak egyes csoportok számára, de rosszabbak másoknak.

Kelet-Ázsiában például az IMF mentőöve segítette a nemzetközi hitelezőket, súlyosan érintette viszont a dolgozókat és a hazai cégeket. Más politikák több kockázatot róhattak volna a nemzetközi hitelezőkre, s kevesebbet a dolgozókra és a hazai cégekre. A politikák közötti választás értékek közötti választást is jelent, nem csak azzal kapcsolatos kérdéseket, hogy valamely morálisan vitathatatlan értelemben melyik politika "jobb". Ezek az értékválasztások politikai döntések, amelyek nem hagyhatóak technokratákra.

Természetesen van helye a technikai elemzésnek akkor is, ha a döntés magvát a politikai választások alkotják. A technokraták néha segíthetnek elkerülni azokat a politikákat, amelyek mindenki helyzetét rontanák. Néha vannak olyan politikák, amelyek a növekedést és az egyenlőséget egyaránt előmozdítják, és a jó közgazdászoknak ezek megkeresése a feladatuk. A probléma az, hogy a technokraták által Pareto-hatékonyként javasolt politikák sokszor valójában hibásak, és sok embert megkárosítanak.

Vessünk egy pillantást az 1990-es évek technokratikus indíttatású privatizációjának és deregulációjának példáira. A "bankreform" például gyakran kormányzati kisegítéssel járt, amely néhány embert sokkal gazdagabbá, de az országot sokkal szegényebbé tette. Ezek a kudarcok azt sugallják, hogy kevésbé kellene bíznunk a technokraták feltételezett szakmai képességeiben - legalábbis annál kevésbé, mint amennyire azok magukban bíznak.

De van itt egy alapvetőbb dolog is. A demokratikus folyamatok valószínűleg érzékenyebbek a politikák valódi következményeire, a velük járó valódi átváltásokra.

Természetesen a technokratikus gyógymódok némely kritikája lehet populista pózolás, néha viszont olyan meglátásokat tartalmaznak, amelyeket az elefántcsonttoronyba vonult (és általában az USA-an tanult) technokraták nem vesznek észre. Nézzük Mexikót, ahol a szegények által fogyasztott élelmiszerekre és gyógyszerekre kivetendő adóból javasolt bevételnövelés ötletét - nem meglepő módon - a demokratikusan elszámoltatható törvényhozás elvetette.

A javaslat elutasítása nem a megzabolázatlan populizmus kérdése volt. A probléma a javaslattal volt. Támogatói azzal érveltek, hogy a hatékonyság megköveteli egy átfogó hozzáadottérték-adó bevezetését. A fejlett európai államok használnak ilyen adót. A fejlődő országoknak - így a technokraták - ugyanígy kellene tenniük.

De van egy alapvető különbség a fejlett európai országok és a feltörekvő piacok között: az informális szektor mérete, amelyből az áfát nem szedik be. A kiterjedt "feketegazdaság" a legtöbb fejlődő országban az általános forgalmi adót hatástalanná teszi.

A logika egyszerű. Az áfát kivető fejlődő országok perverz módon arra bátorítanak, hogy a termelés maradjon az informális szférában, amelynek termékeit gyakran belföldön fogyasztják el, vagy nyersanyagként értékesítik a fejlett világban. A hivatalos szféra állítja elő viszont a magasabb hozzáadott értékű feldolgozott termékeket, amelyek versenyeznek a fejlett államokéival.

Sok fejlődő országban az adóbevételeknek igazságosabb és a gazdasági ösztönzőket az áfánál jóval kevésbé torzító forrásai is léteznek. Sokban a monopolhelyzetben lévő cégek hatalmas nyeresége mentesül az adózás alól. (Ha valaki aggódna a kettős adózás miatt, lehetővé lehetne tenni a vállalati adók beszámítását az szja-ba). Lehetséges lenne a luxuscikkek megadóztatása is (melyek közül sokat importálnak), így a méltányosság a növekedés károsítása nélkül valósulna meg.

A közgazdasági elmélet csak akkor támogatja az áfát, ha nem aggódunk az elosztás miatt, és ha valamennyi árucikkre kivethetjük az adót. Nem szükséges közgazdasági doktorátus annak felismeréséhez, hogy a fejlődő országokban nem adóztatható meg valamennyi árucikk. Ráadásul kell foglalkozni a méltányossággal.

Így ha legközelebb valaki egy feltörekvő demokratikus ország törvényhozásában morgolódást hall ilyen vagy olyan technokrata javaslat ellen, kétszer is gondolja meg, mielőtt a képviselők kétségeit populista szólamként utasítja el. Talán a populisták azért népszerűek, mert olyasmit is tudnak, amit a technokraták nem.



Copyright: Project Syndicate