Uniós ügyek őszre halasztva

A legismertebb a konvent által kihordott EU-alkotmány tervezete, annak nyitott kérdéseivel együtt. Brüsszelben változatlanul sokakban él a gyanú, hogy a konvent zárására jellemző lelkesedés és pezsgős koccintás mögött valójában sok esetben a puskapor szárazon tartásának szándéka húzódott. Annak tudata, hogy a reformok végső elfogadása előtt jön még egy második forduló is: az őszi reformkonferencia, ahol már csak a kormányok képviselői lesznek jelen, s ahol egy-két pontot még majdnem mindenki módosítani szeretne. Egy-két pont persze nem a világ, a gond csak az, hogy ezek viszont országonként sokszor eltérőek, és így könnyen kiderülhet, hogy a végső vitákban még mindig nagyon is elhúzódó alkufronton kell majd megküzdeni.

Mi magyarok sem mondtunk még le arról például, hogy visszahozzuk a teljes jogú bizottsági tagság szavatolását minden leendő biztos számára - a Giscard-papír 2009-től szavazó és nem szavazó biztosok testületével számol -, és teszünk még egy kísérletet a kollektív kisebbségi jogok szövegbe öltésére is. De Spanyol- és Lengyelország ugyanígy újra nekibuzdul, hogy a mai szavazati súlyukat megőrző döntéshozási képlet felé tolják a most formálódó egyezséget. Jó páran eltökéltek, hogy még szűkíteni próbálnak a vétójog használatán, míg mások az eddigiekből szeretnének egyet s mást visszacsinálni. Szóval akad miről alkudozni, s bár egymást érik a figyelmeztetések a konvent csomagjának túlságos megbolygatása ellen, azért sokan nem is tudják mindezt kizárni.

A csatlakozó országok számára az őszi menüből érdekes lehet a november 5-ei monitoringriport. Ez az a jelentés, aminek tiszte még egyszer utoljára szemügyre venni: milyen vállalásokat tettek ezen országok a taggá válás érdekében, miknek kellene elkészülnie a taggá válásig, és hol látszik kétségesnek teljesíthetőségük. Az egyes részterületek felmérésekor az elmúlt hónapokban - Szlovénia kivételével - valamennyi tagjelölt kisebb-nagyobb intésekben részesült az elhúzódó megvalósítás láttán (Magyarország főként az élelmiszer-biztonságot, valamint a közösségi pénzeket kezelő intézmények működését - illetve ezek ellenőrzését - illetően kapott figyelmeztetést).

Évek óta meglévő probléma a tagországok többségére jellemző romló gazdasági helyzet, a recesszió fenyegetése. Különösen két területen gerjeszt mindez közösségi feszültséget is. Az egyik a lisszaboni gazdasági stratégia végrehajtásának egyre nyilvánvalóbb akadozása. A másik az euró stabilitását garantálni hivatott követelményrendszer betartásának és betartatásának a dilemmája, lévén, hogy a jelek szerint pillanatnyilag éppen a legnagyobbak számára bizonyul megoldhatatlannak a feladat. Ez utóbbi kapcsán az őszi tanácsüléseken még heves összecsapások várhatók.

Ugyancsak régről húzódó házi feladatnak számít a 60 ezer fős, gyors reagálású erő legkésőbb év végéig várt beüzemelése, valamint az immár örökzöldnek minősülő bel- és igazságügyi teendők sora, így mindenekelőtt a közös menekültügyi dosszié rendbetétele.

Mindezekre jönnek rá olyan személyi ügyek, amelyekről senki sem tudhatja, milyen hullámokat vethetnek még. Gőzerővel folyik a bizottsági statisztikai főigazgatóságon észlelt sikkasztási ügy vizsgálata, illetve ennek hordalékaként immár valamennyi további főigazgatóság átvilágítása is. Senki sem tudja, miket vethet fel az ár, és hogy az ügy által kiváltott rengések kibillenthetik-e magát a Prodi vezette húszfős bizottságot is.

De sokan hasonlóan európai érzékenységű ügynek tekintik Berlusconi olasz kormányfő, és általában az olasz kormány jövőjét is. Jóllehet az uniós dossziékat nem egy-két tucat miniszter, hanem a sok évtizedes tapasztalattal bíró apparátus viszi ténylegesen a hátán, de egy igazi "olaszos" kormányválság aligha lendítené előre e napirendi pontok intézését.

És persze akadna még. De már ez is jelzi, hogy az augusztusban átmenetileg sorsára hagyott ügykupacok nagyon is mozgékony őszi munkafelvételt vetítenek előre. Ám előbb még négy hét szünet.