Egymásra mutogatás az Atlanti-óceán két partján

Első pillantásra a különbözőség meglepő, mert az év hátralévő részére és a 2004-re vonatkozó gazdasági kilátások utóbb mind az USA-ban, mind Európában javultak, a kihívás mindkét fél számára ugyanaz: bátorítani a gazdasági fellendülést. A kormányok lépései, vagy éppen az inaktivitásuk viszont olyan benyomást kelt, mintha egyik fél sem látná a másik előtt tornyosuló problémákat.

Az euró bevezetése idején a legtöbb uniós tagállam - főleg Németország - gazdaságpolitikájának autonóm módon való továbbvitelére és minimális amerikai nyomásra számíthatott. Így jött létre a közös monetáris politikából és a nemzeti hatáskörben megtartott fiskális felelősségből álló sajátos irányítási elegy, ami nem könnyíti meg a makrogazdasági koordinációt az USA-val.

Az amerikai elemzők közül mindezt sokan másként érzékelték. Ők azt látták, hogy az egységes valuta bevezetésével Európa a globális gazdaság potyautasává akart válni, miközben az USA vállaira tenné a globális növekedés előmozdításával járó, mindenkori gazdaságpolitikai korrekciók terhét. Ezekben a nézetekben programozva volt a konfliktus, amely ki is pattant. A Clinton-éra alatti, hosszú boom idején rejtve tartott feszültségek 2001 során folyamatosan fokozódtak, amikor később az amerikai kormány a gazdasági visszaesést monetáris és fiskális könnyítéssel kívánta ellensúlyozni. Amint a nagy költségvetési hiány viszszatért, ugyanúgy jelentkezett a növekvő amerikai külső hiány és a túlértékelt dollár fenntarthatóságára irányuló európai szkepszis.

Európa amerikai kritikusai úgy tekintettek az euróövezetre, mint amely túl óvatos a kamatok csökkentésében, emellett ragaszkodik a stabilitási és növekedési paktumban lévő fiskális kényszerhez. Az európaiak eredetileg valóban alulbecsülték a növekedés lassulásának fenyegetését, később pedig a mozgásterüket behatárolták a maastrichti szerződésben szereplő korlátok. Korábban, a kedvező növekedés

éveiben nem tettek eleget költségvetésük konszolidálásáért.

Az euróövezet méretei folytán sem hagyhatja a globális növekedés ösztönzéséért viselt felelősséget Amerikára. Az Egyesült Államok részéről pedig elkerülhetetlenül frusztrációba torkolltak azok a törekvések, hogy Európa vegye át az ő pragmatikus gazdaságpolitikai megközelítését. Az európai gazdaságokban fontosnak számító ügyek ugyanis eltérnek azoktól, amelyekkel az USA szembesül, mint ahogy az érzékelni vélt kihívások is különbözőek.

Az amerikai megközelítést illetően zavaróan hat, hogy a 2000-ben kimutatott többlet mára a GDP 4 százalékára rúgó hiányba ment át, mégpedig úgy, hogy az egésznek alig van köze a stabilizációhoz. Az adócsökkentéseknek ugyanis inkább strukturális és elosztásbeli okai vannak, semmint rövid távú céljai, mert a gyorsan ható ösztönzés céljával éppen a leggazdagabbak kis csoportját ajándékozták meg, akiknek a fogyasztása alig érzékeny az adók mértékére. A keresletet emellett úgy akarják ösztönözni, hogy közben későbbre legyen halasztva a magánmegtakarítások növelése és az eladósodottság csökkentése. Romlik a külső egyensúly is, mert a dollár értékvesztése ellenére erős a belföldi kereslet, ezért a folyó mérleg hiánya elérheti a GPD 5 százalékát. A deficit további növekedése miatt folytatódni fog a dollár leértékelődése, a világ más térségeiben tapasztalható gyenge gazdasági teljesítmény ellenére is.

A 2004 utánra való kitekintés esetén az látható, hogy az USA nem engedheti meg magának a növekedés lassulását, mert a foglalkoztatást magas szinten kell tartania, lévén ott erősebb az egyének önerőre támaszkodása és gyengébb a szociális ellátás rendszere. Európában ezzel szemben készek elfogadni a 8 százalékos vagy a feletti munkanélküliséget. Bár az EU tagállamai három éve szenvednek a gyenge konjunktúrától, a lehetséges és a tényleges növekedés közötti eltérés itt kisebb, mint az USA-ban.

Európában minden ok meglenne, hogy a munkaerő és a beruházások iránti kereslet serkentése végett mérsékeljék a magas jövedelemadókat. Az ilyen terhek itt-ott tapasztalható csökkentése - amelyet a demográfiai változások miatt rövidesen amúgy is

vissza kell fordítani - nem fogja tartósan élénkíteni a keresletet, már csak azért sem, mert a fogyasztók nem bíznak abban, hogy kormányaik kézben tudják tartani a deficitet. Európának strukturális reformokra és szigorúbb fiskális menedzsmentre lenne szüksége, nem pedig inflációra.

Európa ugyan végre hozzáfogott a szerkezeti átalakításhoz, ennek kezdési időpontját azonban rosszul választotta meg, amint azt a francia és német kormányintézkedésekkel szembeni ellenállás is mutatja. Tovább rontja a reformok esélyeit, hogy a dollár várható gyengülése miatt romlik a gazdaság viszonylagos sikerét adó exportágazatok jövedelmezősége.

A gazdaságpolitikát rövid távon el lehet kenni, amit a növekedés jövőre jósolt élénkülése is elősegít. A középtávú kilátásokat azonban beárnyékolja a várható transzatlanti konfrontáció, amely éppúgy megosztja a két térséget, mint az iraki háború. Ilyen konfliktusnak elsőként a dohai forduló néven ismert világkereskedelmi körtárgyalás-sorozat eshet áldozatul, akkor pedig a protekcionizmus csábításának nehezebb lesz ellenállni az Atlanti-óceán két partján.