Irak: privatizált stabilizáció

A világszervezet Irakba való érdemi visszatérésének és a hatalom irakiak kezébe való minél gyorsabb átadásának legfőbb szószólója - Jacques Chirac francia elnök - viszont a vártnál békülékenyebb beszédében finoman azt adta értésére amerikai kollégájának, hogy álláspontját továbbra is túl merevnek tartja egy Irak jövőjével kapcsolatos tényleges nemzetközi kompromisszumhoz. S erős a gyanúm, hogy az említett megegyezés ma már akkor sem jöhet létre Irak kérdésében, ha Párizs gesztusként nem vétózza majd meg a Washington által szorgalmazott "pénz, paripa, fegyver" jellegű ENSZ-határozatot. Több szempontból sem.

Nem jöhet létre, mert az Egyesült Államok leghűségesebb európai szövetségesei (Nagy-Britannia, Spanyolország és az "új Európa" országai) BT-felhatalmazás nélkül is elküldték, akit küldhettek; Párizs és Berlin viszont, miközben az iraki rendőrök kiképzésére hajlandónak mutatkoznak, stabilizáló erők küldését gyakorlatilag kizárták. Nagyobb probléma, hogy az eleddig hezitáló szövetségesek - tekintettel a jelenlegi iraki helyzetre - ma már ENSZ-felhatalmazás mellett is jóval csekélyebb hajlandóságot mutatnak katonáik Irakba küldésére, mint mutattak néhány hónappal ezelőtt. Ráadásul az ENSZ-határozatra váró nyugat-európai országok által elvileg felajánlott egységek összlétszáma - kb. 2-3 ezer fő - nem igazán oldja meg az Irakban 140 ezer katonával jelen lévő Egyesült Államok gondját. Nem véletlen tehát, hogy Washington ma már elsősorban a nagy hadseregekkel rendelkező ázsiai országokat kívánja megnyerni iraki missziójához (pl. Pakisztánt, Indiát, Bangladest, Malajziát). Az említett országok által felajánlott kontingensek összlétszáma ugyanis eléri a 20 ezer főt is, s ezzel már valóban jelentős amerikai erő váltható ki. Bush problémája e tekintetben csupán annyi, hogy Amerika ázsiai szövetségesei is BT-felhatalmazáshoz (vagyis gyakorlatilag Franciaország álláspontjához) kötik az iraki stabilizáló erőkhöz való nagyobb hozzájárulásukat.

De jelenleg nem jöhet létre kompromisszum azért sem, mert miközben az új iraki kormányzótanács (értsd: az egyesült) 75-100 milliárd dollárra becsüli az iraki újjáépítés első ötéves költségeit, s mintegy 65 milliárdot remél az októberi madridi nemzetközi adományozó értekezlettől, s miközben befektetői szempontból a legnyitottabb gazdaságnak ígéri Irakot, a háború előtt mézesmadzagként emlegetett és hirdetett újjáépítési megrendeléseken eleddig csupán amerikai, brit, kuvaiti és szaúd-arábiai cégek osztoztak meg. Az első kör osztozkodásából még a leghűségesebb kelet-közép-európai szövetséges, Lengyelország is kimaradt. Pedig a lengyelek nem csak az Irak elleni katonai akcióban vettek részt, s nem csupán a legnagyobb létszámú stabilizációs kontingenst állították ki térségünk államai közül (2300 fő), s parancsnokai a közép-déli iraki övezetnek, de november elejétől az egykori lengyel pénzügyminiszter, Marek Belka lesz az iraki gazdasági ügyek igazgatója az amerikai vezetésű polgári közigazgatásban. De éppen Belka az, aki leginkább igyekszik lehűteni honfitársai naiv lelkesedését, mondván: "Nincs esélyünk, mert mi, lengyelek már sohasem leszünk olcsó munkaerő-exportőrök. Már kinőttünk ebből. Abban a kíméletlen konkurenciaharcban pedig, ami még csak most kezdődik el igazán, csupán a nagy cégeknek, illetve a nemzetközi konzorciumba tömörült vállalatoknak van esélyük." S ezeknek is csupán akkor, ha ezt Washington is így akarja - teszem már én hozzá -, mert mégiscsak az MCI (ti. a könyvelési trükkök miatt félmilliárd dollárra bírságolt amerikai WorldCom) kapott megbízást mobilhálózat kiépítésére, s lett a legnagyobb esélyese a teljes iraki telekommunikációs infrastruktúra újjáépítésére vonatkozó szerződés megszerzésének, nem pedig a nála tapasztaltabb angol Vodafone, német T-Mobile vagy japán NTT DoCoMo.

De legfőképp azért nem jöhet létre valódi megegyezés Irak ügyében, mert a világ nagyobb része úgy véli, hogy az Egyesült Államok jelenlegi vezetése a stabilizáció és a rendszerváltás jelszava alatt egyúttal privatizálni is akarja Irakot, politikailag és gazdaságilag egyaránt, ráadásul a világ és az irakiak megkérdezése nélkül.