Ismét kudarcot vall a Nemzetközi Valutaalap

Az IMF mégis alapszabálya megváltoztatásáért lobbizott, hogy kikényszeríthesse az államoktól tőkepiacaik liberalizálását, miközben figyelmen kívül hagyta, hogy az nem javuló növekedési kilátásokhoz, hanem több instabilitáshoz vezet. A válság, amely az év vége felé kitört, aláásta az IMF-be vetett bizalmat, és vitákat váltott ki "a globális pénzügyi architektúra reformjáról".

Most, hat év elmúltával kijelenthetjük, hogy a viták nem vezettek sok, tényleges változáshoz. Az amerikai pénzügyminisztérium és az IMF tudták - vagy legalábbis remélték, hogy a globális válság elmúltával a figyelem másfelé terelődik. Miközben a válság kezelését illetően tévedtek, ebben a pontban igazuk volt.

Változás mindazonáltal volt, bár időnként inkább a retorikában, mint a valóságban. Ma az IMF még inkább tudatában van annak, hogy meghirdetett programjainak milyen hatásuk van a szegénységre, bár az ilyen programok meghirdetésekor továbbra sem nyújt be a szegénységre és a munkanélküliségre kifejtett hatásokról szóló tanulmányt. Felismerte az IMF a tagországok tényleges részvételének jelentőségét, továbbá azt, hogy az államoknak sajátjukként kell kezelniük a programokat. A kidolgozott tervek már nem csak a valutaalapra, a jegybankok elnökeire és a pénzügyminiszterekre tartoznak.

Azt azonban az alap még mindig nem fogta fel teljesen, hogy a megfogalmazott feltételek gyakorta rossz irányba mutattak, és sokszor foglalkoztak politikai ügyekkel, ami valójában nem esett az intézmény hatáskörébe. Miután bírálta a kelet-ázsiai államokat az átláthatóság hiánya miatt, el kellett ismernie, hogy házon belül is bajok voltak a transzparenciával. Emiatt a valutaalap önmagát is megreformálta, bár néha úgy tűnt, hogy szerinte egy jobb holnap helyettesíteni tudja a valódi átláthatóságot. Sajnos a modern demokráciákban alapelvnek tekintett követelményt még mindig nem ismerte fel: az állampolgárnak joga van tudnia a dolgokról.

Az Argentína talpra állításáért indított akciók bukása után az IMF felismerte az alternatív megközelítés szükségességét. Korábban figyelmen kívül hagyta azokat felhívásokat, hogy az államok esetében is szükség van csődre, mert attól tartott, hogy ilyesmi a hitelszerződések eltörléséhez vezethet. Végül az alap maga is felismerte, hogy - amint az egyéneknek - kormányoknak is joguk van az újrakezdéshez. Arra már sajnos nem jött rá, hogy nagy hitelezőként rá soha nem lehet úgy tekinteni, mint részrehajlás nélküli bíróra, ezért neki ilyen döntésekben nem juthat döntő szerep.

A globális civil társadalom nyomása alatt az IMF végül beleegyezett egy a legszegényebb államok javára szolgáló adósságelengedési programba. Sajnos azonban ehhez olyan követelményeket és eljárásokat szabott meg, hogy végül csak néhány ország jutott el adósságterheinek tényleges enyhítéséhez. Azt pedig legalább Kelet-Ázsia tekintetében felismerte, hogy a túlzott fiskális szigor hozzájárult a visszaeséshez, amikor pedig Argentína került válságba, mégis megkövetelte a költségvetési megszorításokat, aminek katasztrofális következményei előre láthatók voltak.

Jó hír viszont, hogy az IMF felismerte hitelpolitikájának és törekvéseinek korlátait. Vele szemben ugyanakkor többet is lehet várni, mint azt, hogy kevesebb kárt okozzon, mint a múltban. A világ a tőkepiacok liberalizálása nélkül a jövőben is veszélyes piaci ingadozással kényszerül szembenézni. A válságokat nem lehet a lezárt múlt részének tekinteni.

Azok számára, akik a globális pénzügyi rendszer mélyreható reformjában bíztak, mélységes csalódást jelent az, ami az utóbbi hat évben történt. Az architektúra teljes átalakításához ugyanis nem elég, ha csak a globális tartalékrendszer problémái, valamint a fejlődők okozta kockázatok állnak a figyelem középpontjában: a globális kormányzás ügyét szintén napirendre kell tűzni. Ez utóbbival szemben azonban merev érdekek állnak, amelyek a status quo fenntartására irányulnak. Egy dolog az, ha újrarendezik a székeket az asztal körül, megint más, ha kicserélik az asztalt, vagy azokat, akik körülötte ülnek.

Nem csoda tehát, ha az IMF újabb éves tanácskozása úgy múlt el, hogy semmilyen komoly lépés nem volt "a globális pénzügyi architektúra megreformálására". Ehelyett sok vita volt tünetekről és arról, hogy valami nincs rendben. A nap fő témája az volt, hogy vajon Kína valutája túlértékelt-e, és ha igen, akkor mit lehet tenni ez ügyben. A fejlődő államoknak megint meg lett mondva, hogy tegyék rendbe a házuk tájékát, foglalkozzanak a helyes kormányzás kérdésével, és hajtsák végre a "fájdalmas" szerkezeti reformokat.

Természetesen mindig sokkal könnyebb mást fájdalmas reformokra biztatni, mint valakinek önmagába tekinteni. A Cancúnban két hete kudarcba fulladt WTO-tanácskozás legyen mindenki számára figyelmeztetés, valami alapvetően el van rontva azzal, ahogy a globális kereskedelmi rendszert menedzselik. Ugyanúgy alapvetően elromlott valami a globális pénzügyi rendszerben. Vajon hány IMF-tanácskozásnak kell még elmúlnia, hány válságnak kell még kirobbannia, mielőtt ez a súlyos igazság az agyakba szívódik?