Önpusztító EU-keménykedés

A nyári szünet előtt akadt már precedens hasonló megközelítésre: akkor az olasz kormány volt a kemény legény, az olasz tejkvóta növeléséhez kötve az attól független megtakarítási adóról szóló csomag megszavazását. Nyár óta pedig a francia kormány folytat látványos dacjátékot olyan közösségi alapvetéssel, mint a közös pénzhez elvben alapul szolgálni hivatott gazdasági stabilitási rendszer. Ott sem az az igazi baj, hogy Párizs nem képes hozni a gazdasági mutatókat, hanem hogy a francia kormány feje kertelés nélkül úgy fogalmaz: őt nem azért választották, hogy uniós statisztikai bravúrokat hajtson végre, hanem hogy a francia gazdaság körülményein könnyítsen.

Ennyiből a szombati spanyol és lengyel közjáték voltaképpen csak egy jól ismert példa hasonló megnyilvánulások sorozatából. Ténykérdés, hogy a nizzai szerződés alig két szavazat különbséget biztosít csak egy 29 számból álló skálán a közel 90 milliós Németország és a feleakkora lakossággal sem bíró Spanyol- és Lengyelország között. Ezt 2000-ben Madrid azzal érte el, hogy kitartóan érvelt Spanyolország meghatározó EU-hatalmi helyzetéről, amit úgymond nemcsak lélekszámon, hanem gazdasági, stratégiai erőn és befolyáson is mérni kell, s amely utóbbiak immár Spanyolhont is az EU-nagyok közé sorolják. Az érvelés persze nem biztos, hogy elég lett volna, úgyhogy spanyol részről éreztették: más kérdésekben is ettől teszik majd függővé Madrid együttműködési készségét.

Aznar végül megkapta, amit akart, s bár - még mindig a nizzai csúcs idején - történt ugyan kísérlet arra, hogy Lengyelországot további két szavazattal hátrébb sorolják a listán, a varsói diplomácia azonban olyan példátlan zajt csapott (szombat délelőtt, néhány óra alatt!..), hogy a délutáni ülésre a leendő spanyol és lengyel szavazatszámok már testvéries egyformaságban álltak egymás mellett.

Nos, Nizza ma már történelem. A lényeg sokkal inkább az, hogy ez a logika mindent vetít előre, csak tartós európai integrációt nem. Hogy hová vezethet, az egy pillanatra már a múlt héten felvillant, amikor Joschka Fischer elengedte azt a megjegyzést: ha marad a Berlin szerint aránytalan szavazati súly, akkor a német kormány is levonja majd a maga következtetését - immár a 2007-től esedékes újabb közös költségvetést megelőző viták idejére.

A német kormány akkor még visszakozott, cáfolva, hogy bármiféle "árukapcsolásra" készülne. Ám miután a reformkonferencia nyitására szombaton eleve úgy érkezett meg a spanyol és a lengyel kormány vezetése, hogy az első szavuk az volt: a szavazatszámokból pedig nem engednek, nos, ezek után immár a szövetségi kancellár erősítette meg sajtóértekezletén - és érdekes módon, néhány szobával arrébb a francia államfő is -, hogy a torz szavazati rendszer hatással lehet a három év múlva esedékes költségvetési vitákra is.

Innen kezdve már csak nézőpont kérdése, hogy ki zsarol kicsodát. És nem is ez a lényeg. Hanem önmagában az a jelenség, hogy felmerül a zsarolás, a nemzeti megfontolások miatt a végsőkig való elmenetel indulata. Ugyanis végzetesen háttérbe szorít valami fontosat.

Annak idején a közös piaci alapítóatyák azért (is) fogtak történelmi projektjükbe, mert számot vetettek azzal, hogy Európában előtte évszázadokon át úgy tört ki mindig háború, hogy hatalmi egyensúlyok és szövetségi rendszerek próbáltak sakkban tartani egy éppen kialakult status quót. Monnet-ék ötlete abban volt új, hogy a nemzeti egymásnak feszülés fölébe egy közösségi érdeket is felhúzott, amit a másfelől bizonyos szuverenitásszeletkékről való lemondás, azokon való közös osztozás támaszt alá. Ám ha a közösségi projektet fokozatosan szétverjük, az érdekérvényesítésben pedig egyre brutálisabban a nemzeti érdekre koncentrálunk, akkor ezzel nem teszünk egyebet, mint beprogramozzuk a hatalmi egyensúlyon alapuló, parttalan nemzeti érdekviták évszázados gyakorlatának visszatértét - csak immár egy olyan asztal körül, amit most történetesen EU-nak hívnak. De ettől a vita nagyon könnyen inkább a történelmi emlékképekhez, nem pedig az asztal neve által sugallt projektszándékokhoz vezethet végül vissza.